Mama ribi!

Ebben az internacionális közegben mozogva sok furcsasággal találkozom.

Tegnap például a strandon rájöttem, hogy a “Mama, ribi!” kifejezés nem “kurva anyád“-at jelent, hanem mindössze annyit, hogy “Anya! Ott egy hal!”

Meg arra hogy egyes nyelveken elnevezheted a fiadat Náthának.

Egy sor ilyen félreértés van még, amire leginkább csak úgy lehet rájönni, hogy szlovén, szerb, magyar, lengyel, holland, angol, spanyol, olasz és egyéb nyelveken próbálunk egymásnak tanítani ezt azt….

Azért ez hiányozni fog…

Lelkesedés

Nagyon régen nem írtam már.

Iletve lehet hogy nem olyan régen, de nekem örökkévalóságnak tűnt. Annyi minden történt közben, sokszor voltam szomorú, és nem akartam erről írni.

Nem tudtam a fájdalmat cukormázba mártani, egyszerű valójában meg nehogymá kitegyem ide, nemdebár?:)

A legfontosabb, amit azóta történt, hogy visszaköltözött belém a lelkesedés. HUrrá! Azt hiszem azért mindig is bennem volt, hiszen lételemem, nem tudok lelkesedés nélkül élni. Főleg itt mindenkitől messze, csak lelkesedéssel lehet túlélni a hétköznapokat, és izgalmas életet varázsolni. Asszem hogy az történt velem az elmúlt hónapban, hogy ezt a bizonyos lelkesedésemet lekötöttem egyetlen valamire vagy valakire, és ebből nem tudtam felszabadítani. Unalmas, beszűkült, rosszkedvű hisztis nőszemély lettem, mert az erőm és az energiám, mintha egy feneketlen kútba folyt volna.

Most olyan mint egy leesett béklyó által felszabadult energia, és keres-keres tárgyat magának. Hirtelen belevetem magam valamibe, legyen az Peugeot, rongyszőnyeg, függöny, cédészerkesztés, strandröplabda, költözés, bulizás, ismerkedés, munka, nagy beszélgetés, aztán csak úgy megunja, és arrébbvonul. De jó mindezt megélni.  Most úgy érzem magam, mint az első két hétben. Persze azért hiányzik Pest… Na mindegy, arra még sokat kell pihenni, és megsokszorozni a lelkesedésem, mert lesz mibe fektetni

Filmbe illő jelenet

Hát ilyenben volt részem ma reggel. Lehet hogy túl sokt Jóbarátokat nézek, de ez most tisztára beleillett volna szerintem valamelyik részbe.

Szóval a pár napja kapott biciklimet, amit a folyosó korlátjára zártam fel, és onnan lóg lefelé, a lakók legnagyobb örömére, elvittem ma reggel egy hosszabb túrára. Illetve nem tudtam mekkora túra lesz, csak azt hogy pocsék egy idő van, futni nem tudok, mert minden csupa sár, és akkor inkább felfedezem a környék betonút menti falvait.

Farmerben mentem, merthogy úgysem leszek sáros, hiszen a vékonykerekű versenybiciklivel úgyis csak betonon lehet tekerni. Kitaláltam, hogy manuális úton (ez még ilyen vázon pöcökkel váltós verzió) beállítom a legnagyobb ellenállást, hogy valami sportjelleget is adjak a dolognak, ha már a futás elmarad mára.

Hát biciklizgettem, jöttek a jó nagy emelkedők, én meg nagy hősiesen nem váltottam vissza, hogy kitekerjem magamból az összes szuszt. És abban bíztam, hogy a sok emelkedő után lejtőnek kell jönnie, mert úgy igazságos. Na de lényeg a lényeg, hogy már jó régóta tekertem, mikor rájöttem, hogy be nem tudnám tájolni merre vagyok, már legalább 5 falun átjöttem, kanyargott az út, és dunsztom sincs, hogy irányban kábé merre lehet a reptér. Elkezdtem menni egy olyan úton, amit tippeltem, hogy talán visszairányba visz, de akkor már csepergett az eső. A csepergésből szakadó jégeső lett, úgy esett, hogy szabályosan fájtak a hátamnak koccanó jégdarabok. Egyszercsak megláttam egy táblát, hogy “pyrzowicze airport 15km”. Na azért ez betett egy kicsit.

Szóval szakadó esőben, kamionok által percenként lefröcskölve zúztam vissza legnagyobb fokozaton a megadott irányba 15 km-en keresztül, és mikor már a cipőmben is úgy éreztem magam mint egy lábáztató medencében, akkor már viccesnek is éreztem a dolgot.

Megérkezvén azonban a lakásba meglepetés fogadott. A lábtörlőn levettem a zoknim, és a cipőm, amit úgy tartottam mint egy vízzel telt edényt, és becaftattam vele a konyhába. A ruháim mintha a mosógépből lettek volna kirángatva, a vizes farmerben alig tudtam lépni, és ilyen formában megérkezvén a konyhába, egy ismeretlen 50es öltönyös fószer fogadott.

“Dzien dobre!”-köszöntem neki udvariasan, majd kiöntöttem az edzőcipőim víztartalmát a mosogatóba. Megkérdezte én vagyok-e az E. Petra? Hát lengyelül nem sokat értettem, de nevem azért beugrott, úgyhogy bólogattam. Mire mutogatta az igazolványát, hogy a munkaügyi ellenőrzéstől van, és feltenne néhány kérdést:) Nem mertem vele kezet fogni nehogy lefröcsköljem:)

MIndenesetre minden kérdésre a híres “nem értek lengyelül”-mondattal válaszoltam, úgyhogy nemsokára elment. Nemtom egyátalán ki engedte be, és miért. Azért örülök, hogy nem rendőrrel jött, és nem csuktak le csuromvizes cuccban.

Azóta nem történt semmi érdekes velem, kivéve hogy átöltöztem, és kisvártatva figyelem a saját torkom, hogy mikor kezdi el a köhécselést, és mikor fogok megint ágynak dőlni. Asszem kicsit hipochonder lettem mostanában.

Egy éjjel az E75-ön

Már nem vagyok a régi- jutott eszembe hajnalban, amikor olyan álmos voltam, hogy egy nyomorék 300 km-es úton meg kellett álnom pihenni. Szundítani egy cseppet, mert már elbóbiskoltam a volánnál, és csúnya lennék szerintem szalagkorlát által szétszabdalva.  Ja és még állítólag a világnak szüksége van rám:)

Szóval megálltam. Hideg, barátságtalan BP kúton, kamionok mögött, hogy azok majd eltakarják a vakító fényt, és le tudjam hunyni a szemem. Az egész amúgy azért volt, mert odafelé Varsóba menet elaludtam, de nem tudtam teljesen, így aztán csak félálomig jutottam a kényelmetlen anyósülés miatt. És a megkezdett alvást ugyebár be kell fejezni, addig nem hagy békén a kis szervezetem, amíg be nem fejezem. Így hát hajnali 3:10kor másfél nap ébrenlét után megkockáztattam, hogy most ugyan el is rabolhatnak itt az autópálya szélén, de akkor is 50 percig még csukva tartom a szemem.

Nem vagyok jól mostanában- gondoltam, mikor újra útnak indultam. Be kellett vallanom, hogy csak azért csináltam az egészet, hogy végre olyan fáradt legyek, hogy emiatt az egész másnapot végigaludjam. Hogy ne kelljen azon gondolkoznom, hogy mivel ütöm el az időt. Ne jusson időm gondolkozni. Ehhez képest persze nem alszom, hiszen dolgozom, és a telefon bizony kegyetlenül cseng minden 10 percben, és figyelmeztet arra, hogy ilyen olcsó trükkel nem tudok elsinkófálni egy napot az életemből. Figyelmeztet, hogy ez a nap is egy értékes nap, és hogy érezzem akármilyen rosszul magam, legyen bennem bármekkora űr, ki kell használni minden egyes napot az életünkből.

Hullámzom - vettem észre az éjjel, mikor egy nap viszonylag jóllét után újra rámtört a hiányérzés. Kegyetlenül, és alattomosan jött, olyan volt, mint egy gyorsan felbukkant köhögésroham. Csak egy picit nem figyel oda az ember, és már hirtelen besunnyog a lelkébe. Vettem egy teát a benzinkúton, beültem a kocsiba, és vártam hogy megérkezzenek a repülőgépszerelők az istentudja milyen alkatrészért, ami miatt ide kellett jönnöm. Kevergettem a cukrot a teában, próbálgattam rá a fedőt, és azon tűnődtem, hogyhogy nem adnak hozzá citromot, vagy legalábbis édesítőszert. A lehúzott ablakon át beáramlott a hűs éjszakai levegő, és vele együtt az érzés, hogy valami, vagy valaki pokolian hiányzik.

Egy fél nappal ezelőtt még azt éreztem, hogy okos nő vagyok, és erős, és magabiztos. És hogy jól döntöttem, és hogy én vagyok a saját sorsom kovácsa.  Aztán ott 0:20 perckor ahogy a forró tea kontrasztot adott a fagyos éjszakának, összekucorodtam, és arra gondoltam: pokolba minden erős okos, és magabiztos nővel. Gondolkoztam, hogy mi, vagy ki hiányzik. És arra jutottam, hogy az álmaimat már feladtam. Nem az álmaim hiányoznak. Lemondtam róluk. Itt ülök a kőkemény valóságban, elhiszem, hogy csak ennyi vagyok, és csak ennyi az életem, és nem akarok senki más lenni. Mégcsak jobb életet sem akarok, csak őt. Még egy icipicit belőle.

Magamba szívtam Kerri Bredsó életerejét a szexésnyújorkból, és Helen Hunt báját a “Lesz ez még így se”-ből. Nemsokára elfogadom majd, hogy ez a nap is csak egy nap az életemből, ami alatt akár történhetne velem egy csomó jó dolog is, ha hagynám. De most még megpróbálkozok aludni egy kicsit. Hátha mikor felébredek, azt veszem észre, hogy már csak egy futásra jut idő, aztán újra éjszaka van. Holnap pedig vendégem lesz:)

Úgyhogy semmi vész, Jack Nicholson szavait idézve lesz ez még így se…..

Megrendelés

Tegnap a következő megrendelést teljesítettük:

“Az van, hogy ezt a két ……..-t ki kell vinni a picsába, és onnan meg a két …….-t visszahozni a faszba.”

Mindegy, lényeg, hogy megcsináltuk.

(Az üzleti titoktartás végett kipontoztam, hogy mit is vittünk ki, és hoztunk vissza a megadott helyszínekről:)

B- terv

“Mindig legyen B-terv”- hangzott a péntek este tanulsága, és talán mélyebben érintett a felismerés, mint kellett volna.

Nem tudom, szerintem én is be szoktam biztosítani magam több oldalról, hiszen anyu híres B, meg C, meg D terv gyártó volt, úgyhogy magamba szívtam nyilván én is ebből a szemléletből egy jó adaggal.

Most mégis azt vettem észre, hogy túltengett bennem a bizalom bizonyos emberek iránt. Valahogy úgy gondoltam, hogy a B-terv nem azt jelenti, hogy mindig bele kell venni, hogy a másik hazudik. Szerintem nem lehet úgy élni, hogy ha valakivel beszélgetek, mindig fenntartom a lehetőséget, hogy a beszélgetőpartnerem hazudik. Mert iszonyú idő- és energiaigényes a bizalmatlanság, és legalább néhány emberrel meg kéne hogy engedhessem magamnak ezt a fokú lazaságot, hogy nem kételkedem a  szavában.

Hát úgynézki nem jól mértem fel, hogy ezt kivel tehetem meg,  úgyhogy vehetjük úgy is, hogy B-terv hiányában tartok most ott, ahol. És majdnem belecsúsztam újra ebbe a hibába, ha nem jön a kőkemény figyelmeztetés péntek este.

Na akkor jöjjön egy kis esti mese az előzményekről. Igyekszem csak annyit mesélni, amennyit elbír ez a  blog:

Szóval volt egyszer egy lány, aki elfáradt. Aki úgy érezte, hogy minden tőle tehetőt megtesz, mégis mindig csak a szakadék szélén kapaszkodik. Aki úgy érezte, hogy az energiája mindig csak arra elég, hogy az újabb veszélyt, és nehézséget elhárítsa, de építésre már nem marad egy leheletnyi ereje sem. Pedig abban a korban volt, ami az építésről szól. Jövőépítésről, karrierépítésről, párkapcsolat- és családépítésről, és mindezek el sem kezdődhettek soha, hiszen mindig csak arról szólt az élete, hogy le ne essen a szakadék széléről. Aztán egy hűvös decemberi délután kapott egy lehetőséget. Kapott egy lehetőséget, hogy elbújjon a világ elől, hogy pihenhessen, hogy egy ismeretlen környezetben ismeretlenként ismeretlen dolgot csináljon, és valami tökmás lehessen, mint ami eddig volt. Ült az ablakban, nézte a havas tájat, és rájött, hogy nincs idő a pro és kontra érveket összeírni. Becsukta a szemét, és megkérdezte a lelkét, hogy akarjuk-e ezt. A lelke meg azt mondta: nagyon.

Ezután döntött, terveket írt össze, osztott- szorzott, belevetette magát az új kihívásokba. Az “új kihívásokba belevetésben” jó volt, csak a meglévő problémákat nem tudta megoldani. Rábízta tehát az időre. Egy év hosszú idő- mondta. Addigra a világ is változik, és én is.  Új életet kezdett tehát a világ végi bányászvároskában, ahol tiszta lappal indulhatott, és senki nem azt nézte ki volt eddig. Mindenki csupán az alapján ítélhette meg amit látott, és tapasztalt belőle. És rájött, hogy ha önmaga alapján ítélik meg, akkor egész sokan szeretik. Rájött, hogy tulajdonképpen jó ő úgy ahogy van. Életrevalónak, és rátermettnek érezte magát. Persze itt is adódott egy halom probléma, és nehézség, de mégsem ugyanaz volt, mint az előtte való 21 évben. Mert itt a rátermett és életrevaló énje dominált

A szülinapján úgy érezte, egy rövid időre eldobhatja a régi életét, és kap egy újat. Persze azt is tudta, hogy csak kölcsönbe. Tudta, hogy egyszer vége lesz. Tudta, hogy most csak pihen, és hogy a problémák megvárják. És hogy majd vissza kell bújnia a régi bőrébe, és folytatni az útját ott ahol abbahagyta. De reménykedett: hogy talán nem teljesen ugyanabba a bőrbe megy vissza, talán nem teljesen onnan, ahol abbahagyta…

Közeledik a pihenő vége. Csipkerózsika ébredezik ezeréves álmából, és rájön, hogy úgy aludna még.

Otthon voltam a múlt héten. Budapesten. És éreztem a szakadékot az itteni és ottani létem között.

Sokan mondták már rám, és valahogy igaznak érzem, hogy szárnyakat kapok, ha elkezdem biztonságban érezni magam. Tulajdonképpen csak egy pici vékony hálóra van szükségem 10 méterre alattam, amiről azt hiszem, hogy megfog, ha leesem. Tegnap konkrétan láttam magam előtt, ahogy nekiindulok a cirkuszban a magasban a vékony pallón sétálni, és nem félek, mert alattam 10 méterrel ott a háló. És ez a háló még akkor is kell, ha tudom, hogy soha nem fogok leesni. És érdekes, ilyenkor soha nem is esem le. Ez olyan, mikor tanítasz valakit biciklizni, és azt mondod neki: “nyugi, fogom a bringát”, de már rég elengedted. Szóval ez a különbség az itteni és otthoni problémák között. Otthon egy szál hálócskát nem éreztem soha. Féltem, és félelemből nem lehet élni. Most is félek, ha arra gondolok, hogy vissza kell szállnom a régi összekuszálódott problémaszálak közé.

Péntek este újra problémamegoldáson törtem a fejem. Persze nem a sajátomén. Lelkes voltam, és kreatív, és tök sok kedvem volt A, B, és C terveket kidolgozni, és megvalósítani. Csak aztán leesett, hogy nekem a saját életemben mennyi de mennyi aprócska terv kéne. És azokat az aprócska terveket szép nagy A, és B, és C csomagra össze kéne fűzni, és utána lebeghetnék már itt a semmiben, a nagy várakozásban, és a nagy bizonytalanságban. De ha a saját életem megoldásait kéne kidolgozni, akkor megtorpanok. Rámjön a félsz, hogy nincs háló, és csak annyit tudok, hogy NEM AKAROOM!.

Egyébként nem biztos hogy fel kell ébrednem a Csipkerózsika álomból. Nem biztos, hogy két külön élet ez, amit élek. Csak el kellene fogadnom, hogy ilyen is vagyok, és olyan is. El kellene fogadni, hogy mindkettő én vagyok. Nem szeretnék felébredni, de félek hogy fel kell. Nem szeretném, ha eltűnne alólam a biztonságot jelentő háló, de félek hogy el fog. Így hát ez csak “A -terv” lehet.

Nekem pedig a legeslegfontosabb dolgom, hogy igenis megalkossam a B-t, és esetleg a C-t. És ha már azok megvannak, nem fogok félni. És sokkal nagyobb esélyem van arra, hogy minél többet magammal vihessek az itt annyira szeretett, és élvezett életemből. Szép dolog Csipkerózsikának lenni, de nem mindegy milyen árat fizetek érte. Úgyhogy akármekkora szörnyek állnak is a túloldalon nekem muszáj lesz nem megijedni, és szörnyű nagy bátorsággal megoldást találni arra, ha nemsoká újra visszakapom a régi életem.

Tréfa (PUF)

Mi lesz, ha egyszer
Felébred az Isten
És kiderül majd akkor,
Hogy ez az “annyi minden”
Amiről azt hittem,
Hogy ez az én világom
Soha nem volt semmi
Csak egy furcsa álom

Amit annyira szerettem,
Hogy élni tudtam érte
Sokszor megfizettem
De mindig megérte
(nekem)

18, de lehet hogy 20 évet is vártam arra, hogy felébredjek az álmomból, és kiderüljön, hogy vége végre mindennek, és mostantól csak torta és hab lesz az élet.

Mostmár nem szeretnék felébredni, de félek, hogy fel kell. mostmár elfogadom az elmúlt 22 évemet mindennel együtt. Ha most nem kell felébrednem, ha nem illúzió minden, ha elhihetem, hogy igen ez megtörténik igaziból velem, akkor minden megérte.

De ha csak tréfa volt, azt is megértem…

Lehet, csak ennyi
Én mindenkiben hittem
Mi lesz, ha egyszer
Felébred az Isten
Semmi sem számít
Ha úgyis elmúlik
Elmúlik minden

Szomorú vagyok

“Ááá… Engem senki se szeret”- mondhatnám nagy sóhajjal kísért suttogó hangon, de most amúgy nem ez a baj.

Már tegnap szomorú voltam, mert elszúrták a reggelem. Mert utána hőemelkedésem lett, és nem tudtam kialudni magam. Hiába tudtam, hogy jön az EB döntő, nem örültem. Nem izgultam, egyáltalán nem voltam lelkes. Pedig ezt vártam egy hónapja, és álmodni sem mertem volna, hogy a döntőben leszünk. Ismerős az érzés, amikor valamit már nagyon régen várok, a bekövetkezése előtt hirtelen szomorú leszek. Mert annyira sokat készültem rá, mert izgalmas volt ábrándozni hogy milyen lesz, és visszaszámolni a napokat, és tudom, hogy mindjárt eljön, de ezzel nemsoká el is múlik.

Tudtam hogy ma megyek haza, és attól sem voltam lelkes, pedig annak még most is örülhetnék.

Nem voltam lelkes a döntő alatt, ki is kaptunk persze, ma meg megint elszúrták a reggelem. Pedig olyan jót aludtam. Szabad ég alatt. Csípős hideg levegő, és jó meleg takaró között. És fel kellett kelni, és kiűzettek a paradicsomból, hogy a purgatóriumban várjak. Most müzlit szürcsölgetek, és várom, hogy elindulhassak Budapestre, ahol egy hideg lakásban befészkelem majd magam a nagy franciaágyba és magyar tévét bámulok majd.

Ja és szomorú vagyok egyébként. Tudom az okát, de nem mondom meg.

Ááá… Engem senki se szeret.

(pianissimo, sóhaj)

Még mindig sivatagi só: a férjét váró asszony, és a harcos szerelmének pszichodinamikája

Van az Alkimistában (Paulo Coelho) egy rész, mikor a szerelmes lány elküldi szerelmét vándorolni, ami tök abszurd az adott helyzetben, hiszen szeretik egymást. Következőképpen indokol:

“A sivatag elveszi tőlünk a férfiakat és nem mindig hozza őket vissza- mondta.- Megszoktuk már. De a férfiak tovább élnek a felhőkben, amelyekből nem esik az eső, az állatokban, melyek ott rejtőznek a kövek között, a vízben, amely bőven tör föl a földből. Mindennek a részévé válnak, a Világlélek része lesznek. Egyesek visszatérnek. Olyankor az összes többi asszony is örül, mert azok a férfiak, akikre ők várnak, egy napon szintén visszatérhetnek. Azelőtt, amikor az örömüket láttam, irigyeltem őket. Most nekem is lesz kire várnom. A sivatag asszonya vagyok, és ezt büszkén vállalom. Azt akarom, hogy az én férjem is olyan szabadon járjon, mint a homokdűnéket borzoló szél. Én is látni akarom a férjemet a felhőkben, az állatokban, és a vízben.”

Az egy dolog, hogy ez egy normál védekezési mechanizmus olyan esetben, amikor a szerettünket bármikor elveszíthetjük. De nagyon sokan ma is ezt csinálják, hiszen sokkal biztonságosabb egy pasi a felhőkben, a kövek között meg a vízben, mint aki itt ül a nappaliban. Az felhőkben meg a kőben létező kedves ugyanis tuti nem fog megcsalni, és olyan messze van, hogy bántani sem. Egy ilyen pasival nem kell intimitást átélni, ez egy tök biztonságos távkapcsolat. És a szó átvitt értelmében, mert nem feltétlen fizikai a távolság a nő és a férfi között ilyenkor. Az is lehet, hogy ez csak érzelmi távolság. Arról nem is beszélve, hogy egy eszménnyé dicsőült férfit jóval könnyebb szeretni. Csak jó tulajdonságokat őriz meg az idő, a szeretni vágyás megszépíti a csúfat is. Nem áll kettejük közé a hétköznapi problémák fala, nincs veszekedés, csak várakozás…

Furcsa, mert néha én is éreztem, hogy milyen jó az, ha a másik távol van, de közben tudom, hogy van és mint én párom, létezik. Sokkal jobb, mint amikor közel van, de nem vagyunk épp együtt, mert olyankor félek, hogy elveszítem. Érthetetlen volt számomra ez az érzés, pedig régóta létezik. Mondjuk úgy negyedik általános óta, amikoris tökjó volt, hogy az akkori szerelmemmel egy hónapban talán egyszer találkoztunk, de olyankor nagyon szerettük egymást, még egy levelet is kaptam tőle:) És olyan nagyon jó érzés volt, hogy valahol tudom, hogy nekem már van egy szerelmem, míg a többiek még matchboxxal játszanak, és “fujfuj fiúk, fujfuj lányok”-oznak. Persze ha az osztályból lett volna fiúm, vagy a szomszédból, az biztos nem lett volna ilyen.

“Látod ilyen lány vagy te:)”-mondaná erre egy ismerősöm. És tényleg. Ilyen lány vagyok, aki néha ilyet is érez.

De nézzük a harcos férfi nézőpontját is. Csak mert ez már nem sajátélmény:

“A sivatag teli volt emberekkel, akik abból éltek, hogy nehézség nélkül be tudtak hatolni a Világlélekbe. Ezek voltak a jósok, és a nők, meg az öregek tartottak tőlük. A harcosok csak nagy ritkán kérték a szolgálatukat, mert nem lehet úgy menni a csatába, hogy közben az ember tudja, mikor fog meghalni. A hacosok jobban szerették a küzdelem és az ismeretlen izgalmát; a jövőt Allah írt meg, és lett légyen általa megírva bármi is, az mindig az ember javát szolgálja. A harcosok tehát csak a jelennek éltek, mert az tele volt meglepetéssel, s nekik számos dologra kellett odafigyelniük: hol van az ellenség kardja, hol van a lova, hová kell mérni a következő csapást, hogy az ember megmentse az életét.”

Ez lenne tehát a jelennek élés filozófiája, mikor nem akarjuk tudni mit rejt a jövő? Mikor nem akarunk elköteleződni, maximum egy pár mérfölddel arrébb sóvárogva várakozó asszonnyal, aki nem szól bele az életünkbe? Amikor életközelben van a halál, az sokmindent megváltoztat. De lehet hogy ez csak a férfitermészet, és nekünk nőknek meg hagyni kell, hogy harcolják az izgalmas életüket? Vajon le lehet-e ezt a helyzetet másképp is kezelni, mint a sivatag asszonya? Remélem hogy igen. Vagyis hiszek benne…

Régen jós, ma pszichológus?

Megint Coelho-t olvasok…

Mondjuk már kicsit unalmasak ezek a naagy igazságok. Sivatag, megvilágosodás, élet értelme, élj a mának, saját történetem estébé, estébé. Nem ismeretlenek már ezek a dolgok, de mégis van néha egy-egy újdonság, aminek talán én adok értelmet. Most pölö találtam egy idézetet, ami arról szól, hogy egy jós a sivatagban mit gondol az ő tevékenységéről. Érdekes, kísértetiesen hasonlít a mai pszichológusok tevékenységéhez.

“Abból élek, hogy az embereknek megjósolom a jövőjüket- mondta. -Ismerem a pálcikák titkát, tudom, hogyan kell használnom őket, hogy behatoljak a körbe, ahol minden meg van írva.“

A pálcika itt csak módszer. Mindegy hogy ez micsoda, hogy miben hiszünk, hogy mivel adjuk meg a szentségét, és a tiszteletét annak, hogy itt valami különleges történik. Hogyan hatolunk be a lélek mélységeibe. Itt most a “pálcikák titká”-val.

“Ott olvashatom a múltat, fölfedhetem, ami már feledésbe merült, s a jelek által megérthetem a jelent. Amikor az emberek hozzám fordulnak, akkor nem kiolvasom a jövőt, hanem találgatom”

Ez asszem színtiszta leírása egy feltáró terápiás módszernek.

“Mivelhogy a jövő Istené, aki csak rendkívüli körülmények között szokta felfedni. És hogyan vagyok képes megfejteni a jövőt? A jelen jeleinek alapján. A titok a jelenben rejtőzik; ha a jelenre összpontosítasz, meg tudod jobbítani. És ha jobbá tetted a jelent, akkor az is, ami utána következik, jobb lesz. “

“Isten a jövőt csak nagy ritkán mutatja meg,mégpedig egyetlen esetben : ha az olyanféle jövő, amely úgy van megírva, hogy megváltozzék.”

Vajon az emberek nem azért mentek jóshoz, hogy utána jövőjük biztos tudatában jobban élhessék az életüket? Ez az igény mindig fennállt, és fenn is fog állni. És ugyanúgy mint a jós, a pszichológus is csak abból tud dolgozni, ami van, és ami volt. Csak nem isteni erővel rendelkezik, hanem jó esetben tudással, empátiával,  és figyelemmel. De ha ezt egyszer isteni erőnek hívták, vagy varázserejű képességnek az sem baj. Paradigma kérdése.  Szerintem mindenkinek a jövője úgy van megírva hogy megválozhassék, de nem mindenkinek van hatalma megváltoztatni. Régen azt gondolták ehhez jóshoz kell járni, ma úgy gondolják sokan, hogy ehhez pszichológus kell. Semmi sem kell, semmi sem kötelező. De a múltba nézés nélkül, figyelem, és tudatosság nélkül biztos nagyon keveseknek sikerül.

Szóval nincs új a nap alatt:) Évszázadok alatt is maximum a nézőponton változtattunk.