Tagadással az állandóságért

Azért tagadunk, hogy a változatlanságot fenntartsuk. Azért tagadunk, mert azt hisszük, ha úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi, akkor  meg nem történtté tehetjük a megtörténtet.

Amikor két ember között fennáll egy szitu. Ami rossz, amiben egyik biztos, de talán mindkettő szenved, és nevezzük aktív félnek azt, aki lép. Ha felnőtt-gyerek viszonyról van szó, akkor ez mindig a gyerek. Mert biztos hogy ő szenved jobban, biztos hogy ő az őszintébb, ő a bátrabb, és ő az akinek életbenmaradás kérdése (ha más nem érzelmileg) hogy megpróbálja meváltoztatni a szituációt.

Jön egy cselekedet, ami a drámában a tetőpont lenne, az amerikai filmekben meg a tratratratra egetrengető zenével kísért rész, amin mindeki meghatódik, majd eltelik egy-két nap, és minden megy tovább a régiben.

A gyerekek azért csinálnak néha durva dolgokat, mert azt hiszik, mostmár ennél minden jobb. Bármilyen irányú a változás, legalább változás…. és a legrosszabb ami történhet a felnőtt részéről, az a tagadás, az állandóság mindenáron fenntartása.

Hogy felkelünk másnap vagy harmadnap, és ugyanúgy töltik a kakaót, mintha mi sem történt volna. A gyerek meg gondolkozik, és hülyének érzi magát, hogy mindaz ami nemrég történt csak az ő képzelete szüleménye lett volna?

Sokan, ha nem tudnak mit kezdeni egy helyzettel, akkor az a legegyszerűbb, ha figyelmen kívül hagyják. Sok ilyen helyzetet éltem át gyerekkoromban, sokféle felnőttel, és tekintélyszeméllyel, és akkor megpróbáltam a tetteiket megmagyarázni, hogy biztos nekik van igazuk, de mostmár biztos vagyok benne hogy ez gyávaság. Gyávaság megcsinálni egy cirkuszt egy ajándék miatt 20 ember előtt, kirohanni bőgve, majd visszajönni, és folytatni mindent a régiben. Gyávaság 3 átaludt és végigbőgött nap után felkelni, munkába menni, és közben úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Gyávaság egy vallomás után vicces sms-t írni, és ugyanúgy beszélgetni az időjárásról, meg satöbbiről.

Mivel tehetetlen voltam, és kiszolgáltatott, sosem mondtam azt, hogy hahóóó! Most miről beszélünk? Inkább cinkosságot vállaltam, ezzel tulajdonképpen azt mondva “bocs, hogy megpróbáltam egy szót is szólni, tegyünk inkább úgy, mintha minden oké lenne, még akkor is, ha én szenvedek. Ez téged ne érdekeljen, neked így biztos kényelmesebb.”Tulajdonképpen örülhetnék annak, hogy ez mostmár nincsen így. És hogy sosem fogom többé ezt tenni. Hogy tiszteletben tartom magam annyira, hogy nem asszisztálok gyáva emberek játékához.

Fontos lépéseket tenni, amikhez sok bátorság kell, néha mindenki tud. Van, aki iszik egy vödör viszkit, és úgy állít oda a szerelme háza elé. Van aki felhergeli magát, és felhívja a férjét, hogy most azonnal válni fog. Az amerikai filmek mindig csak eddig mutatják. Odamegy a hősszerelmes a focipályára, és transzparensekkel végigrohangál rajta, hogy “szeretlek édesem”. Mire “édesem” a nyakába ugrik, és minden jó, ha vége jó. Azt sosem mutatják, hogy pár nap múlva mi lesz. Hirtelen felindulásból bárki cselekedhet bármit, az igazi erő a következetességhez kell. Ahhoz, hogy amit tettél, az végleges. Az egy változást eszközöl, amihez te ragaszkodsz. Különben a saját tetted vágod a kukába és vonod vissza.

Most éltem meg, hogy a lehető legrosszabb érzés, amikor azt érzem, hogy már megint minden visszaáll a régibe. Én sokszor voltam a drasztikus változtatások híve: költözködések, nagy beszélgetések, elhatározások, “csapot-papot otthagyok”-ok. És akkor lettem feszült, mikor azt éreztem, hogy az életemben ennek ellenére újra és újra ugyanazok a problémái merültek fel. Mindig ugyanaz a lemez- mondtam. Most rájöttem, hogy ez az “ugyanez a lemez” ÉN vagyok. És hogy én ÉNmaradok, hozhatok akármilyen döntést. Magam elől mexikóba is menekülhetek, oda is utánam fogok jönni:)

Feloldásként pedig következzen egy Dolák- Sally vers a témához:

Imádom engem, imádom én,

Hiába kérem, legyek enyém,

Évek óta vágyakozva rólam álmodok

Nélkülem már élni sem tudok

Megtennék bármit értem talán

Egy dolgot várnék tőlem csupán

Higgyem el már végre azt, hogy több vagyok nekem

Mint az első diákszerelem

Komolytalannak tűnik, de van benne igazság:)

Home

Furcsa dolog, hogy erről a szóról egy azaz egyetlen hely jut már eszembe. Furcsa hogy alig várom hogy hazaérjek. Mindig van mit tenin, és örömmel teszem, mert alkotok. Magamnak otthont.

Szerintem olyan maratoni turbószerelést, amit kedd éjszaka lenyomtunk nem sokan bírtak volna, csak úgy repkedett a kezünkben a csavaró (csavi), meg a csavarnivaló. Bár azt nem sikerült megtudnom mi az a dekopir fűrész, viszont vérprofinak éreztem magam a végére bútorösszerakásban. Tanultam a segítőimtől. Azóta olyan feeling hazamenni. Kár hogy csak olyan ritkán jön össze. Csináltam egy listát a legfontosabb vásárolni valókról. Ezt majd kifüggesztem az előszobába, és szép lassan huzogatom ki róla a tételeket. Egyenlőre egy halom kábel, meg szemeteskosár szerepel rajta, és egy illatosító. Aztán jön a kárpit a bútorfólia, meg a textilek. Konyhabútort majd a Jesus-tól kérek. Írok is majd neki minél hamarabb egy levelet, nehogy elfelejtődjön.

Már alig várom, hogy reggel legyen, és hazamenjek.

Ha nagy leszek…

Ha nagy leszek, tanítónéni leszek mint az anyukám, vagy boltos.-mondtam kicsinek mikor leszálltam a hintáról.

Ha nagy leszek Németországban fogok lakni, és megkeresem az összes ovistársamat-határoztam el, mikor általánosba mentem.

Ha nagy leszek, atléta leszek, meg híres. -mondtam harmadikban játékostorna verseny után, mikor kiürült a tornaterem. Sosem felejtem el, hogy a “tűzvarázsló” című szám ment a rádióban, igazi tornaterem szag volt, én vártam a bordásfal alatt egyedül, hogy anya ideérjen értem. Szomorú voltam. de nem tudom miért, pedig elsők lettünk.

Ha nagy leszek, lesz egy szép nagy házam, egy kedves férjem és négy gyerekem, és nagyon jó anyuka leszek. A legidősebb egy lány lesz, utána egy fiú-lány ikerpár. Ha ők felnőttek, örökbe fogadunk egy negyedik gyereket is. A férjem sokat fog majd keresni, én is, de én sokat leszek a gyerekeimmel is. Lesz egy saját vállalkozásunk, mellette pedig mind a ketten azt csináljuk majd amiben örömünket leljük. A gyerekek vidámak, szépek és okosak lesznek, és szeretik majd egymást. Soksoksoksok közös programot csinálunk majd, és olyanok leszünk mint egy igazi család. Minden reggel együtt eszünk majd, meg este is találkozunk és megosztjuk kivel mi történt aznap.- ezeket még 13 évesen is komolyan gondoltam. Mikor elkezdett csökkenni rá az esélyem elkezdtem szorongani..

Ha nagy leszek pszichológus leszek. Őszinte leszek, és sosem hazudok majd. Segíteni fogok mindenkinek aki megjárta a poklot, és nem fognak rámismerni, akiknek most meg akarok felelni.

Ha nagy leszek gazdag leszek, és kiirtom az összes parlagfüvet az egész világon-mondtam a bankban bedagadt szemmel és torokkal a néninek aki a diákhitelemet intézte.

Ha nagy leszek, meg fiatal nő leszek és lesz egy kocsim, és megyek majd dolgozni a reggeli dugóban, és oltárira unatkozom majd, hallgatom a Whitney Houstont (mint anya), és nézem a szélvédőn lecsöpögő esőcseppeket, elmerengek majd azon, hogy mennyi mindent kihagytam azért hogy végre nagy lehessek.

Ha nagy leszek, és rájövök, hogy nem is olyan nagy durranás nagynak lenni, és azon gondolkozom, mennyira jó lett volna igazán kicsinek lenni.

Mert ha újra kicsi lehetnék, nem akarnám megérteni a nagyok problémáit.

Ha újra kicsi lehetnék, nem akarnék mindent hamarabb tudni, mint kellene.
Ha újra kicsi lehetnék, nem leplezném le a télapót.

Azt hiszem ha újra kicsi lehetnék, akkor minden másképp történne, pedig nem.

És igazából akar a fene újra kicsi lenni. Pedig nem vagyok tanítónéni, és nem vagyok atléta. Még őszinte sem vagyok mindig, és nincsen se férjem, se jó kocsim, se négy gyerekem.

Azon reménykedem hogy leszek még ennél sokkal nagyobb is. És lesz még olyan, mikor álmos szemmel reggel ALVÁS után a dugóban a csöpögő esőcseppek elgondolkoztatnak, de csak kósza ártalmatlan gondolatok bújkálnak majd az ébredő tekervényeimben, és mikor magamhoz térek alig várom majd, hogy tényleg elkezdődjön a nap.

Ha ennél is nagyobb leszek, örülök majd, hogy kicsinek mertem álmodozni…

Apró felismerések

1. Előítéletek

Viszonylag nyitott embernek tartom magam. Kevés újdonsághoz állok hozzá úgy hogy már eleve leírnám, hogy ez nem lesz jó nekem. Viszont amiről már van tapasztalatom, azzal van, hogy előítéletes vagyok. Viszont elég furcsán működnek az előítéleteim: általában mindig úgy alakul, hogy az előítélettel ellentétes irányba tolom a véleményem. Tehát nincs önbeteljesítő jóslat értékük. Ennek a folyamata pedig a következő:

Tegyük fel az előítéletem az, hogy az elálló fülű emberek unalmasak. Kovács 12 Jánosnak elálló a füle, tehát mielőtt találkozom vele, már gondolom, hogy unalmas lesz. mikor találkozom vele, az első pár mondata tényleg nem túl megnyerő, ezért levonhatnám azt a következtetést, hogy “hát télleg unalmas, télleg igaz az előítélet”, és onnantól kezdve már eleve unalmasnak fognám fel amiket mond. Normál esetben ez lenne a működési mechanizmusa egy előítéletnek.

Ehellyett nálam, Kovács 12 Józsi mond valamit, ami télleg unalmas, ebből én azt szűröm le, hogy “biztosan nem mondott unalmasat, csak mivel én előítéletesen állok hozzá, így érzékelem. Ha nem lennék előítéletes izgalmas embernek tűnne”. Mi a folyamat vége? mindenáron megpróbálom bebizonyítani magamnak, úgy torzul az észlelésem, hogy azt lássam, hogy az elálló fülű emberek mégsem unalmasak.

Valami ilyesmi történt most is. nagyon szeretek pozitívat csalódni emberekben, és helyzetekben, és azt érezni hogy megint váratlanul valami olyan jó dolog ért, amire nem is számítottam. Ilyenkor azt érzem, hogy ha nyitott vagyok, annyi jó dolog történhet velem váratlanul.

2.Kölcsönös megerősítés, szívből ajándék, szívből elfogadás

Nehezen fogadtam eddig szívességet és ajándékot. Mindig azt éreztem ez belőlem jön, van oka, van alapja, de ez a múltban keresendő. Szegény másik, aki áldozatot hoz értem, nem tehet róla, csak én érzem magam rosszul, ha kapok, és én nem tudom szívből megköszönni, vagy örülni neki. Ennek hátterében két okot gondoltam. Egyik, hogy ha valaki megtesz nekem valamit, akkor azt érzem, ezt én nem tudtam volna megtenni, vagy hogy ez elvesz az önállóságomból, és én mások segítsége nélkül nem lennék ott ahol most vagyok. Ez miért baj? Mert az én identitásom jelentős eleme, az én öndefinícióm, és önértékelésem fontos része az, hogy én egyedül, és önállóan több dologra vagyok képes, több dolgot értem el kortársaimnál. Ha egészséges önbecsülésem lenne, nem kapaszkodnék ennyire ebbe, és megengedném magamnak, hogy néha “gyenge” legyek és elesett, és másokra szoruló, mert ez az élet rendje, hogy segítjük egymást ahol tudjuk. Ettől senki sem lesz kevesebb.

Ma arra kellett rájönnöm, hogy ennek a viselkedésemnek a hátterében nem csak ez áll, és hogy nem csak és kizárólag belőlem jön, ha szorongok ilyen helyzetben, hanem a körülményeken, illetve a másik személyén.

Nem tudnám pontosan megmondani, hogy min múlik, hogy hogyan viselkedik az, akitől kényelmetlennek érzem a szívességet, akitől természetesnek érzem, meg akinek tiszta szívből tudok örülni. A nagypapám valamiért az utólsó csoportba tartozik. Felfedeztem, hogy ez a folyamat, az amit sokáig nem igazán értettem a babák-mamák kölcsönös megerősítése kapcsán.

A dolog úgy néz ki, hogy a papa megtesz nekem valami segítséget. Ez nekem jó. Én ennek nagyon örülök, és ezt ő látja. Nem esik nehezemre megköszönni, spontán jön, mert látom rajta, hogy ha megköszönöm, és örülök, az neki is jó. Tehát amikor az én arcomra kiül az öröm, ez neki azt jelenti, hogy ő “jó nagypapa”. Ennek ő örül. Én meg mégjobban, mert látom, hogy ő ezt pusztán azért teszi, hogy az én mosolyomtól megerősödjön a jó nagypapa kép önmagáról. Sokkal jobban szeretem az egyszerű embereket, akiknek a szándékai mögött nem kell keresgélni mit is akartak ezzel igazából.

Mesekonyha

Feltettük a konyhába a linóleumot, és majdnem sírva fakadtam, mikor megláttam a kész konyhát. (berendezés nélkül). Tisztára mint egy mesekonyha. mint a sűrű erdő közepén öreg néne kiskonyhája, ősrégi kistűzhellyel, és az a linóleum….nagyon nagyon feelinges. Mivel nem tudtam máshogy megoldani a szekrénykérdést, került bele egy szobai kredenc:)) Ami azért kicsit rontja az összképet:) De nem baj, mert a Jézuskától kérek majd egy odaillő konyhabútort. Hú, és akkor még az étkezőasztalt nem is láttam…hálistennek. Remélem nem lombozódom le nagyon hogy mi lett a mesekonyhámmal, ha az visszakerül…dehát valamire ülni kell..majd letakarom, és akkor egész tűrhető lesz.

Fürdőszobám egy akváriumhoz hasonlít. Vérprofi segítőimnek köszönhetően hiperszupi linóleum lett letéve, amir a szomszédom simán azt hitte hogy járólap, olyan élethű kis köveket ábrázol. Kék a szoba teteje, és ha megkapom a fizum, akkor lesz egy tengeres- halacskás wc ülőkém is.

A másik két szoba egyenlőre egy szemétlerakótelepre hasonlít leginkább. De ez még nem a design része:)

Költözés miatt pár hónapig nem lesz netem

A munkahelyen persze hozzájutok, de az nem ugyanaz. tehát ha skype-on, msn-en, stb.. nem találtok, nehogy megijedjetek:))

jó dolgom van…

az okos ember…

tanul más hibájából.

Én nem vagyok okos ember.

Ezért megelégszem azzal, ha a saját hibámból tanulok, mert az sem könnyű. Ezért fogom egy időre berekeszteni a blogolást.

Nagyon rövid indoklás: aki már kb fél éve tanúja volt életem eseményeinek az tudja, hogy akkor csúnya körülmények között hagytam fel a blogírással. Nemrég újra kezdtem, de mostmár elővigyázatos vagyok. Ha haosnló helyzet kezd előállni, megelőzöm én magam  a bajt. Erről asszem elég ennyi.

Az egész úgy kezdődött, hogy nem álltam meg egy stop táblánál. Attól a naptól kezdve elkezdtem élni. És amikor ÉLEK nincs kedvem blogolni. Nem értelmezni, csak élvezni akarom az életem.

Lehet hogy majd priviben működtetek vmi ilyesmit, még nem tudom. Csak szólok, hogy ne lepődjetek meg, ha pár nap múlva hűlt helye lesz ennek az oldalnak.

A legjobb szakítóduma

Petivel ma délelőtt rájöttünk, hogy lehet a legfrappánsabban szakítani. Helyzet a következő:

A pár (Lány és Fiú) ülnek reggel egy kávé mellett. Megszólal a lány:

-Nekem az idősebb pasiknál van esélyem. Te is idősebb voltál.

-Most is idősebb vagyok.(nevet)

-De már nem járunk. (nevet)

Udvarias rendőr

Jó, tudom nem vagyok mintavezető. Mondhatni kicsit egyénien értelmezem a kresz-szabályokat. De csak ha sietek. Egyébként meg nem is az, hogy a kresz ellen szoktam véteni, csak van, hogy kicsit pofátlanul előzgetek, meg egérutakat keresek, meg kibúvókat, de komolyan, nem a saját magam iránti elfogultságom mondatja velem, hogy ez inkább az élelmesség- eszelősség határ innenső felére esik. Éjszaka is tök szabályosan szoktam vezetni, amúgy télleg ha elkövetek valamit, akkor az inkább véletlen mint direkt szabályszegés.

Tegnap némi szándékosság volt, de igazán nem érzem veszélyesnek ami történt. Mentünk éjfélkor a Mester utcán, bömbölt a… (na ezt inkább nem is mondom , mert tök ciki:))) és jól éreztük magunkat. Volt egy pár keresztutca, közte a Vágóhíd utca is, ami elég nagy, lámpás kereszteződés. Éjszaka révén sárgán villogtak a lámpák, és erre az esetre ugye kresz szerint az jön, hogy akkor a táblák szerint kell közlekedni. Volt egy stop-tábla, valóban. De egyik sarkon sem volt sem ház, sem fa, sem semmi, ami takarnű a kilátást, az egész horizontot közel-s távol be lehetett látni, és sehol egy árva fikarcnyi autó. Ezért hát nem álltam meg. húha… szerintem a stop tábla nem azt jelenti, hogy meg kell várni azt az autót is, ami most indul Vácról. Mentem tovább, már épp lassítottam, hogy parkolót keressek, mire elkezd valami villogni mögöttem. Jól megijedtünk, megálltam, mert úgyis piros jött, lehalkítottam a magnót, és egy agresszív paraszt kiordít a rendőrautóból, hogy rendelkezek-e jogosítvánnyal. Aztán jön egy nagy kioktatás, persze átordibálva a két kocsin, majd mikor piros lesz átmegyünk a lámpán, félreállunk, kezdődik a szokásos “jogosítványt, forgalmi engedélyt, lakcímkártyát, stb..”

Bennem a para ezerrel, mert fogalmam sincs mi a jó istent csináltam, amit nem szabadott volna, de látszott hogy tök mindegy, mert a pasi csak azt a kurva nagy erejét akarta fitogtatni. Olyan hangnemben beszélt, olyan paraszt módon. Fújatott velem szondát, meg mindent.. Én persze fülem-farkam behúztam, mert biztosításom sem colt érvényes, de azt hálistennek nem vette észre annyira el volt foglalva magával a drága. Közölte, hogy feljelent azonnali hatállyal, meg 10 és 150rugó között fognak büntetni, és még azt is elárulta, hogy a büntetés összege kb attól függ, hogy előtte dugott-e éjjel az ügyben illetékes fószer vagy sem.

Tök megijedtem, de tényleg. Ettől féltem. Nem tudtam megfogalmazni, de ettől féltem, hogy ugyan felnőtt életet élek, de nincs meg hozzá az anyagi bázisom, azaz pl beüt egy ilyen, hogy nem állok meg a sík üres utca kellős közepén, és indulok el újra, és erre borul az egész életem, mert nincs rá fedezetem. Nyakig vagyok az adósságban, és már nem tudok erre is honnan szerezni pénzt. És ezt senki nem tudhatja, mikor esik meg egy ilyen, akár lehet, hogy holnap kitalálnak vmi újat, vagy minden nap, és a szépen felépített, de sérnaszálón lógó életem borul úgy ahogy van, és már nem fordulhatok senkihez, hogy segítsen. Rettegek a bizonytalanságtól. tudom, akkor ne üljek autóba, sőt ki se menjek az utcára, mert a fejemre eshet egy tégla.
Persze ez próbatétel is. Meg kell tanulnom megküzdeni ezekkel a helyzetekkel, és úgy ahogy a Jancsi és Juliska című mese is mondja: nem lehet úgy túllenni egy problémán, hogy visszamenekülök az eddigiekbe, a fejlődést nem lehet megúszni, és ha ezzel próbálkozol egyre inkább fognak jönni a helyzetek, amíg rá nem veszed magad, hogy meglépd a magasabb fejlődési fokra jutást. Tehát most valami mást kell alkalmaznom mint eddig. Vannak ötleteim, de tegnap óta tisztára ezen szorongok.

Nemtom, ezt nem lehet levezekelni valahogy? mondjuk úgy hogy mostantól egy hétig állnom kell egy stoptábla előtt?:O

Utálat sosem áll önmagában…

Miért van az, hogy idegesít olyan embernek az élete, akihez “semmi közöm”? Kis túlzással mondjuk. De ami zavar benne, annak semmi következménye rám nézve. Egyszerűen durvának tartom hogy erről, és ennyiről szól egy élet amiről, és amennyiről neki. Talán félek, hogy az én életem is ilyen/ilyen lesz?

Aki kívülről lát, talán azt mondaná: az enyém sosem lesz ilyen. Hiszen kihívást kihívás után vesze a a nyakamba, megyek rohanok csinálom ezerrel, bármi is legyen az, mit kitűzök. De valahol mélyen, igen, lehet hogy tényleg ilyen életet élek. Olyat, amikor mindig egy kis fehér vékony fátyollepel választ el attól, hogy tegyek az álmaimért, de mindig kívülmaradok azon. A fehér keszkenő mögül szemlélem az életem, amit elképzelek, de nem lesz sosem valóság. A valóságban pedig az életem valóban ilyen, mint ami most ilyen frusztrációval képes eltölteni. De akkor sem tudom miért undorodom egyszerre olyan embertől, akivel edidg semmi bajom nem volt, sőt.

nemtom mit projektálok belé….