Choosed to be me

Tényleg szerda van, köszönöm.

Eljött ez is, és azért gyorsan mert csütörtökre kellett módosítanom a szerdát, aztán mégis ez lett belőle. Bírtam ezt a “hirtelen ez van-hirtelen az van”-t. Hogy minden percben változhat a téma, és hipergyorsan kell alkalmazkodni.

Most nyugi van, és csönd. Várok valakit hogy indulhassak, a szoba már üres, és úgy alakult, hogy maradt pár percem megírni egy utsó bejegyzést. Kicsi nosztalgia fogott el, mert 9 hónap azért 9 hónap, és nem is akármilyen. Felsöpörtem az üres szobábam, átvittem az ágyneműm a recepcióra, és eszembe jutott mit éreztem amikor először beléptem ide, és hogy nemhogy akkor, de még 2 hete sem képzeltem volna, hogy az jön utána, ami most valóban következik.

Az elmúlt pár napban lett volna mit írnom azon kívül is, hogy várom a szerdát, de nem tudtam. Leblokkolok az elvárásoktól. Kaptam tőletek emileket, meg hívásokat, sőt olyanok bukkantak elő, akikről eszembe nem jutott volna hogy olvasnak. Jól esett, meg is ijesztett picit, és hirtelen azt éreztem, amit már annyiszor régen, hogy “ne már, de dícsérjetek, ezt utálom”. Nem az van, hogy utálom, hanem hogy nem tudok vele mit kezdeni. Sokszor volt már olyan, hogy a suliban a tanár odejött hozzám, hogy fűdemarhajó gondolatom volt, és hogyishívnak engem, meg miért nem jártam eddig órára? Közben meg csak annyi volt, hogy bejöttem a 20 gyakorlatból egyre, és a másik házim közben mormogtam valamit, amit valaki meghallott, és aztán hangosan kellett mondanom, mert vaúú de jó. És én akkor utána olyan furán éreztem magam, mert attól, hogy most ez az egy gondolat betalált, nem vagyok kis zsenigyerek. És utána nem is jelentkeztem többet, vagy be sem mentem az órára, mert azt éreztem, mostantól ha mondok valamit annak egetrengetően k**va okosnak kell lennie, és ha nem az lesz, akkor csalódást okozok. Na mindegy, csak ez jutott most eszembe.

Így aztán az elmúlt pár napban csendesen örültem annak, amit világgá kürtöltem volna, és jó volt csendben örülni, és majd csak akkor elmondani, amikor hazaérek. Addig az enyém volt az öröm, csak az enyém

Egy dolog van, amit még mindig megosztanék, úgyhogy meg is teszem:

Kezembe (fülembe) került egy szám, ami a Sunshine Avenue-é, és az a címe, hogy “Choosed to be me“. Nem szoktam annyira szöveggel foglalkozni, most sem tettem. 60 hallgatás után is csak a refrén cseng a fülembe, hogy néha mennyire egyszerű megfogalmazni bonyolultnak tűnő dolgokat. Szóval szerintem sokmindennek amit próbáltam elérni ez a lényege. Hogy válasszam önmagam. És ne az legyek, amit elvártak bizonyos tekintélyszemélyek, vagy társadalmak, vagy közegek, vagy amire kényszerültem. Sőt ne is a szöges ellentéte, ne csaka tökéletes tagadásban és marhanagy lázadásban merüljön ki a másságom, éppkézláb alternatíva hiányában. Hanem a megadott körülmények között megválaszthassam önmagam. És szerintem ez tök nehéz, meg tök hosszú, de most valahogy azt éreztem, hogy sokkal “csúzd tu bí mí”-bb lettem mint két évvel ezelőtt voltam pölö. És ez 22 évesen azért jó. Mert pár éve esélyem sem volt rá. Senki sem lehet “csúzdtúbímí” kamaszként. Még akkor sem hogyha az iwiwre feltölt fasza kis képeket, és nagyoneredeti szövegeket. Pont ezekből, a blogból, és a közösségi oldalakból látom mekkora igény van arra hogy megválaszthassuk önmagunkat. Csak ez nagyon kevés, hogy virtuális imidzsünk lesz. Nagyon kevés ahhoz, hogy ne egy előre megadott kényszerpályán mozogjunk.

No hát ennyi mára, meg az elkövetkezőkre. Olyan csendes nyugalomféle van bennem, némi izgalommal. Persze az előbb azért kijött egy pár könnycsepp ami kimondott fejlődés ahhoz képest hogy az előző munkahelyemről hulló krokodilkönnyekkel jöttem el. És különben is egy hatalmas bumszli virágcsokor is rásegített, amit az itteni kollegáimtól kaptam. Az fáj egy kicsit hogy széthullóban van, amit itthagyok. Pedig megpróbáltam egyben tartani, de úgy néz ki nem elég erős a ragasztó. Van ez így. Viszont most már itt van, akire vártam, indulhatunk haza. Közben fenekére nézek annak a 1 Zlotyi 45 Grosinak (köbö 98 HUF), ami a pénztárcámban maradt, nehogymá megmaradjon.

Nektek meg köszi a figyelmet, nem csak az elmúlt 9 hónapban, és nemcsak azoknak akiknek írtam. Hanem mindenkinek aki idetévedt. Az oldal marad, csak nem frissül tovább az életemmel.

Sziasztok

Beszűkülten

A mai napon sokszínű gondolataim egy téma köré csoportosultak:

“Legyen már szerda”

Azt hiszem sikerült sok oldalról változatosan megközelítenem a fenti topikot, mégsem lett szerda. Ez van, én mindent megtettem, de az élet néha kegyetlen.

Belga: Az a baj, Petra: Az a jó . Ja meg blogvég….

Hétvégén voltunk SZIN-en.

Királyságosságos volt. Szerintem évek óta nem voltam fesztiválon, és mikor voltam sem éreztem jól magam, de ez most megdőlt. Ez volt a levezető hétvége az utazásom előtt, és úgy éreztem, megünnepelhetem az elmúlt két hetem. Nehéz volt, de megtettem, amit megtehettem, és bizonyos szempontból lett is eredménye.

A fesztiválon nyugi volt, nem kellett görcsölni, hogy mennyi a vacsi a Virág cukrászdában, nem kellett görcsölni, hogy nem tudunk majd megegyezni hova akar menni a társaság. Nem kellett görcsölni, hogy sátorban alszom vagy sem, hogy fennmaradjak még mikor hullafáradt vagyok csakatöbbiekkedvéért vagy sem, egy szóval igazi nyugodt fasza kis hétvége volt.

Jó volt a Kispál, még a Belgát is élveztem. Bár ezzel kapcsolatban egy szösszenet. Aki még nem élte át ezt az élményt, annak mindenképp el kell mesélnem milyen egy fapadlójú sátorban- ahol az ugráló emberektől pattogsz a padlón még akkoris ha te nem szeretnél- “Egy, két há’” című számot végigélni. Megfordultam, és döbbenet ült ki az arcomra, ahogy ezer ember átszellemült arccal énekli a refrént, amelynek szövegét ez a blog asszem nem bírja el. Olyan groteszk volt, akkorát röhögtem rajta, hogy az már fájdalmasan jó

Szóval AZ A BAJ….

Hát igen. Én eddig pont ilyen életet éltem.

Hogyha belelátok a fejedbe, az a baj.
De ha nem látok bele a fejedbe, az a baj.
Ha felveszem a papucsot, az a baj.
Ha nem veszem fel, felfázok, az a baj.

Ha elkenem a szemfestéked, az a baj.
Ha vékonyak a falak, az a baj.
Ott egy pók a párnán, az a baj.
Mindjárt jön a Barátok közt, az a baj.

Most az van a fejemben, hogy tudod mit? nem tudom mi lesz, de mindenképp jó.

Ha megkapom amit szeretnék, tökjó. De ha nem kapom meg az is jó. Ha szeret, akit szeretnék az nagyon jó, de ha nem szeret úgyis jó. Ha bejutok, ahova szerettem volna, hűdejó, ha nem sikerül, az is jó.

Fogok írni egy ilyen számot. Hihetetlen hogy ez is eljött, hogy így lássam a világot.

Ja és még egy szösszenet: 6 nap múlva felhagyok a blogolással. Ez nem merő véletlenül esik egybe a hazaköltözésem időpontjával. Elég volt, szeretnék felnőtt életet élni. Kinőttem a blogot, asszem. És az iwiwet is.

Ha még eszembe jut valami az elkövetkezendő héten azt leírom, aztán fontosabb dolgokkal töltöm majd az időm.
Akivel meg akarom osztani a gondolataimat, azzal úgyis leszünk olyan viszonyban, hogy ezt megtehessem. Akivel meg nem tudom, az talán nem is fontos annyira, hogy ilyen mélyen beavassam a mindennapjaimba. Arra meg pláne nem vagyok kíváncsi, hogy pletykák ezrei kapjanak lábra a blog nyomán.

De szép volt, jó volt, nem bánok semmit. Csak kell a francnak 700 iwiw ismerős, mikor azt a napi 10 percet is szánhatnám arra a 10 igaz ismerősre.

De törölni nem törtlök semmit. Ez is én voltam. Egyszer. Idáig.

Avril Lavigne szavaival élve (vagy a szövegíróiéval) “so much for my happy ending”.

Úgy érzem happy end van, pedig se nem túl happy semmi, és vége meg pláne nincs semminek, de ez most így sikerült, és így is jó.

Reggel…

Kicsit nehézkesen indult a ma reggelem…ez talán látszik a következő párbeszédből is, ami 6:02kor zajlott:

A:- Petra, köszönj a szomszédainknak, jó?!

P:- Jó reggelt kívánok! -majd anyuhoz- hülye pletykás vénasszonyok. Itt állnak és már kora reggel kezdik.

A:- Neeeem. Mindig megkérdezik tőlem, mi van veled meg hogy vagy.

P: -?!?!?!?!?!

ui: Anyukám egyébként matektanár. Logikát is tanít általános iskolásoknak.

A blogolás nyugtat

Annyiszor megfogadtam már mostanában, hogy nem írok blogot. Mert az nem felnőttes. Meg sokan megtudnak rólam olyanokat amiket nem kéne. Meg sok dolgot nehéz úgy leírni, hogy ne bántsak meg valakit, aki esetleg olvashatja. Pölö nem írom le milyen taj paraszt módon viselkedett a nagyfaterom a barátnőmmel, mert hátha visszahallja, meg nem írom le ha dühös vagyok valakire satöbbi.  

Amúgy abból a szempontból tényleg nem felnőttes, amiért az iwiw sem felnőttelnek való. Ugyanis ezek mesterséges identitásteremtő felületek, amik arra valók, hogy az ember ne az életben alakítsa folyamatosan a személyiségét, hanem mint egy lepke ledobhassa a bábot, ha úgy akarja, írjon magáról valamit a blogon vagy az iwiwen, és utána azt gondolja, hogy ő olyan, mert azt ott megteremtette. Abban a virtuális világban csinált egy képet, és akkor az a kép egyenlő az ő személyisége. Szóval felelősségmentesen lehet magunkról a belső reprezentációt változtatni. Aki felnőtt, annak erre nincs szüksége szerintem.

Mindenesetre a blogolás feszültséglevezetés is.

Mióta hazajöttem a dolgok olyan gyorsan változnak, az életem mondhatni olyan izgi, hogy másnak az már talán idegtépő lenne. Egy hatalmas adag lelkesedéssel jöttem, és csak ez segít abban, hogy a sok feszültséget kihívásnak éljem meg. Egyszerűen napról napra, percről percre változik a helyzet az életem minden területén, érzem hogy a lelkesedés fogy, ezért néha mint egy aksitöltőre felteszem magam valami új kihívással, és akkor már megint bírja egy ideig a pszichés Duracellem.

Most megint felidegesedtem, mert a halványan eltervezett napom 5 perc alatt az ellenkezjre fordult, 4 program közül 4 en jöttek, hogy most akkor legyen inkább mégistökmás. De lényeg a rugalmasság. Arra mostanában sok szükségem van, de ez jó így ahogy van. Olimpiai hasonlattal élve kicsit olyan ez mint egy futóverseny, ahol fut egy tömeg, és mindig más kerül az élre, és amikor alkalmazkodnék ahhoz, hogy na az a nyerő, akkor előrekerül más, átrendeződik a mezőny, és kezdődik az alkalmazkodás újból.

Tegnapelőtt pölö még halál lelkesen pofozgattam belülről a lakást otthonná, vásárolgattam, tervezgettem, úgy éreztem szuper lesz, majd jött egy bumszli nagy veszekedés, és elhatároztam, hogy inkább ki sem pakolok. Tegnapelőtt még azt hittem áron alul passzolom el a kiskocsim, azóta két bikázáson, egy napos aksitöltésen és egy éjszakai vontatáson túllépve rá kellett jönnöm, hogy szuperjó az én drágám, és inkább megcsináltatom a műszakit, és igenis megkérem érte az árát. felújítom, és nem sürgetem magam az eladással. Iskola, munka, magánéletben is ilyeneket tapasztalok nap mint nap. De még lelkes vagyok. És maradok is, csak most futnom kell, mert át kell vennem két vaterán vásárolt függönykét, aztán kitalálni, hogy hogy folytatom az új fejlemények tükrében a napom.

Már nem is vagyok ideges, pedig le sem írtam amit akartam. És ilyenkor nem érdekel, hogy érdekeset írtam-e, bocs, ez a poszt most nem az olvasókért született.

Amiről nem tudunk az nem fáj

Így hangzik a jelmondata a párjukat egyfolytában csaló pasiknak is például.

Nem kívánok állást foglalni a fenti állítás igazságát illetően, de legtöbben tényleg csak jó fedőszövegnek használják, hogy elméleti síkra helyezzék a nők hajszolásával színesített unalmas életük lényegét.

Mindenesetre valahogy most én is azt érzem, hogy néha jobb nem tudni mi történik körülöttünk.

Tegnap Hazaértem. Haza, nagy Hával. Ugyanis egyik legkomolyabb tervem a sok közül, hogy teremtek magamnak egy Otthont magy Óval, mert talán az hiányzik a legjobban.

No de mindegy is, lényeg, hogy szülőföldemre érkeztem, ahol anyanyelvemen szólnak egymáshoz az emberek. Egy szem kaja sem volt nálam, ezért sötétedés után elmentem azu éjjel is nyitvatartó kisboltba, mert pesten ilyen is van. Mikor álltam a sorban, egy szemtelenül fiatal szép tinicsaj, és a pasija beszélgettek előttem. Nem akarom részletezni miről, de elszomorított. Amúgy megszoktam, hogy egy kukkot sem értek a körülöttem lévők beszédétől, és nem is tudtam mennyi idegeskedéstől, feszültségtől, bánattól véd meg engem…. De ez még mind semmi ahhoz képest, amikor mögémállt két 50es pasas. Lehet hogy nem voltak 50 évesek, csak már elitták az agyukat. Most sem voltak már szomjasok. Az egyik így végigmér (melegítőben voltam meg egy pólóban smink nélkül), aszondja:

-Én az ilyen magas szőkéket szeretem.

Mire a másik:

-Ez? ÁÁ, neeem. Nekem a kis temperamentumos vörösek jönnek be.

Idáig még nem volt semmi gond, bár már kicsit feszélyezve éreztem magam. De a párbeszéd folytatódott. 

Egyik:- Hú baszd meg. Ha 20 éves lennék (!!!! !!!), tuti szerelmes lennék bele. na ezt már nem szabadottt volna meghallanom…

Másik: -Ebbe? (végigmér újra) Jaj menj már, ez egy ilyen kis ribanc lehet, csak megjátszós, tudod…

Tulajdonképpen a 20 évesen sértődtem meg a legjobban. mi az hogy “ha 20 éves lennék”? Ehhez képest semmi, hogy le “megjátszósribanc”oztak.

Azért én is ismerem a legkisebb ellenállás felé mozdulás törvényét, és ezalapon dühömben jól belekötöttem a pénztáros nőbe, aki rosszul adott vissza, illetve csak szerintem, de úgyis nekem van igazam. Különben meg én is élveztem, hogy végre valaki érti amit mondok, és lehet reklamálni rendesen, nem csak tolmáccsal.

na ilyenkor döbbenek rá a lengyel élet piciny szépségeire…hogy én mennyire tojtam rá, hogy ki mit beszél körülöttem…és mennyi kellemetlenségtől kíméltem meg magam. Hiába, tudtam, hogy itthon kőkemény élet vár rám

Kérdés

most komolyan:

A Ti életetek is ilyen nehéz, vagy csak az enyém??????

nem vicc volt ám….

Mama ribi!

Ebben az internacionális közegben mozogva sok furcsasággal találkozom.

Tegnap például a strandon rájöttem, hogy a “Mama, ribi!” kifejezés nem “kurva anyád“-at jelent, hanem mindössze annyit, hogy “Anya! Ott egy hal!”

Meg arra hogy egyes nyelveken elnevezheted a fiadat Náthának.

Egy sor ilyen félreértés van még, amire leginkább csak úgy lehet rájönni, hogy szlovén, szerb, magyar, lengyel, holland, angol, spanyol, olasz és egyéb nyelveken próbálunk egymásnak tanítani ezt azt….

Azért ez hiányozni fog…

Lelkesedés

Nagyon régen nem írtam már.

Iletve lehet hogy nem olyan régen, de nekem örökkévalóságnak tűnt. Annyi minden történt közben, sokszor voltam szomorú, és nem akartam erről írni.

Nem tudtam a fájdalmat cukormázba mártani, egyszerű valójában meg nehogymá kitegyem ide, nemdebár?:)

A legfontosabb, amit azóta történt, hogy visszaköltözött belém a lelkesedés. HUrrá! Azt hiszem azért mindig is bennem volt, hiszen lételemem, nem tudok lelkesedés nélkül élni. Főleg itt mindenkitől messze, csak lelkesedéssel lehet túlélni a hétköznapokat, és izgalmas életet varázsolni. Asszem hogy az történt velem az elmúlt hónapban, hogy ezt a bizonyos lelkesedésemet lekötöttem egyetlen valamire vagy valakire, és ebből nem tudtam felszabadítani. Unalmas, beszűkült, rosszkedvű hisztis nőszemély lettem, mert az erőm és az energiám, mintha egy feneketlen kútba folyt volna.

Most olyan mint egy leesett béklyó által felszabadult energia, és keres-keres tárgyat magának. Hirtelen belevetem magam valamibe, legyen az Peugeot, rongyszőnyeg, függöny, cédészerkesztés, strandröplabda, költözés, bulizás, ismerkedés, munka, nagy beszélgetés, aztán csak úgy megunja, és arrébbvonul. De jó mindezt megélni.  Most úgy érzem magam, mint az első két hétben. Persze azért hiányzik Pest… Na mindegy, arra még sokat kell pihenni, és megsokszorozni a lelkesedésem, mert lesz mibe fektetni

Filmbe illő jelenet

Hát ilyenben volt részem ma reggel. Lehet hogy túl sokt Jóbarátokat nézek, de ez most tisztára beleillett volna szerintem valamelyik részbe.

Szóval a pár napja kapott biciklimet, amit a folyosó korlátjára zártam fel, és onnan lóg lefelé, a lakók legnagyobb örömére, elvittem ma reggel egy hosszabb túrára. Illetve nem tudtam mekkora túra lesz, csak azt hogy pocsék egy idő van, futni nem tudok, mert minden csupa sár, és akkor inkább felfedezem a környék betonút menti falvait.

Farmerben mentem, merthogy úgysem leszek sáros, hiszen a vékonykerekű versenybiciklivel úgyis csak betonon lehet tekerni. Kitaláltam, hogy manuális úton (ez még ilyen vázon pöcökkel váltós verzió) beállítom a legnagyobb ellenállást, hogy valami sportjelleget is adjak a dolognak, ha már a futás elmarad mára.

Hát biciklizgettem, jöttek a jó nagy emelkedők, én meg nagy hősiesen nem váltottam vissza, hogy kitekerjem magamból az összes szuszt. És abban bíztam, hogy a sok emelkedő után lejtőnek kell jönnie, mert úgy igazságos. Na de lényeg a lényeg, hogy már jó régóta tekertem, mikor rájöttem, hogy be nem tudnám tájolni merre vagyok, már legalább 5 falun átjöttem, kanyargott az út, és dunsztom sincs, hogy irányban kábé merre lehet a reptér. Elkezdtem menni egy olyan úton, amit tippeltem, hogy talán visszairányba visz, de akkor már csepergett az eső. A csepergésből szakadó jégeső lett, úgy esett, hogy szabályosan fájtak a hátamnak koccanó jégdarabok. Egyszercsak megláttam egy táblát, hogy “pyrzowicze airport 15km”. Na azért ez betett egy kicsit.

Szóval szakadó esőben, kamionok által percenként lefröcskölve zúztam vissza legnagyobb fokozaton a megadott irányba 15 km-en keresztül, és mikor már a cipőmben is úgy éreztem magam mint egy lábáztató medencében, akkor már viccesnek is éreztem a dolgot.

Megérkezvén azonban a lakásba meglepetés fogadott. A lábtörlőn levettem a zoknim, és a cipőm, amit úgy tartottam mint egy vízzel telt edényt, és becaftattam vele a konyhába. A ruháim mintha a mosógépből lettek volna kirángatva, a vizes farmerben alig tudtam lépni, és ilyen formában megérkezvén a konyhába, egy ismeretlen 50es öltönyös fószer fogadott.

“Dzien dobre!”-köszöntem neki udvariasan, majd kiöntöttem az edzőcipőim víztartalmát a mosogatóba. Megkérdezte én vagyok-e az E. Petra? Hát lengyelül nem sokat értettem, de nevem azért beugrott, úgyhogy bólogattam. Mire mutogatta az igazolványát, hogy a munkaügyi ellenőrzéstől van, és feltenne néhány kérdést:) Nem mertem vele kezet fogni nehogy lefröcsköljem:)

MIndenesetre minden kérdésre a híres “nem értek lengyelül”-mondattal válaszoltam, úgyhogy nemsokára elment. Nemtom egyátalán ki engedte be, és miért. Azért örülök, hogy nem rendőrrel jött, és nem csuktak le csuromvizes cuccban.

Azóta nem történt semmi érdekes velem, kivéve hogy átöltöztem, és kisvártatva figyelem a saját torkom, hogy mikor kezdi el a köhécselést, és mikor fogok megint ágynak dőlni. Asszem kicsit hipochonder lettem mostanában.