Lakótársat keresünk

Most ment a Duna Tv-n. Én boldog voltam, hogy ilyenünk is van, Aurdrey Tatu-t meg imádom.

Sok közös van az életemben most ezzel a filmmel, idegenül egy külföldi országban, lakótársak, albifeeling, töredező magánéletek, távollét. Nem akarok sokmindent hozzáfűzni, jobb ha csak bennem dolgozik most.

Egy dolog viszont tetszett. Röviden a sztori: pasi külföldre megy Erasmussal. Csaj szomorú. Csaj sír, csaj meg van sértődve…ismerjük az érzést.

Nemsokára csaj szakít. Azt mondja, nem érzi, hogy a pasi szereti. Pasi is félrekúr külföldön, de az nem számít. Ez is ismerős. Az nem szerelem, a csak úgy van. nem csak a szexről szól, valódi kapcsolat, de nem szerelem.

Szóval csaj szakít, pasi kiborul, túléli, de kivan. Nagyon kivan, iszonyúan szenved. Valahol mintha ez sem lenne ismeretlen. Aztán pasi hazamegy, és csaj közli, hogy hazudott. Nem akart szakítani, csak azt akarta hogy fájjon. Nem igaz, hogy nem érezte, hogy a pasi szereti. Érezte, de idézem “néha kell, hogy oda üssünk, ahol a legjobban fáj”. Na itt mondtam, hogy az ilyet jól agyon kell vágni szeneslapáttal, aztán ütögessen másnak oda poénból ahol a legjobban fáj.

Hálistennek a pasi is ezt tette. Volt egy nagy csók a végén, és a pasi gyorsan lejátszotta magáben mi történt az első és az utólsó csók között. Érdekes megközelítés, erre még sosem gondoltam. Úgy fogta fel mint egy történetet, ami elkezdődött és végetért. De közben sokminden történt. Elképzelte, átélte mit gondolt, miben reménykedett, milyen érzések futották át az első csóknál. És elengedte mindezt az utólsónál. Szép jelent volt. Jó lehet, ha valaki képes erre.

Bár talán mindannyian képesek vagyunk erre.

Tagadással az állandóságért

Azért tagadunk, hogy a változatlanságot fenntartsuk. Azért tagadunk, mert azt hisszük, ha úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi, akkor  meg nem történtté tehetjük a megtörténtet.

Amikor két ember között fennáll egy szitu. Ami rossz, amiben egyik biztos, de talán mindkettő szenved, és nevezzük aktív félnek azt, aki lép. Ha felnőtt-gyerek viszonyról van szó, akkor ez mindig a gyerek. Mert biztos hogy ő szenved jobban, biztos hogy ő az őszintébb, ő a bátrabb, és ő az akinek életbenmaradás kérdése (ha más nem érzelmileg) hogy megpróbálja meváltoztatni a szituációt.

Jön egy cselekedet, ami a drámában a tetőpont lenne, az amerikai filmekben meg a tratratratra egetrengető zenével kísért rész, amin mindeki meghatódik, majd eltelik egy-két nap, és minden megy tovább a régiben.

A gyerekek azért csinálnak néha durva dolgokat, mert azt hiszik, mostmár ennél minden jobb. Bármilyen irányú a változás, legalább változás…. és a legrosszabb ami történhet a felnőtt részéről, az a tagadás, az állandóság mindenáron fenntartása.

Hogy felkelünk másnap vagy harmadnap, és ugyanúgy töltik a kakaót, mintha mi sem történt volna. A gyerek meg gondolkozik, és hülyének érzi magát, hogy mindaz ami nemrég történt csak az ő képzelete szüleménye lett volna?

Sokan, ha nem tudnak mit kezdeni egy helyzettel, akkor az a legegyszerűbb, ha figyelmen kívül hagyják. Sok ilyen helyzetet éltem át gyerekkoromban, sokféle felnőttel, és tekintélyszeméllyel, és akkor megpróbáltam a tetteiket megmagyarázni, hogy biztos nekik van igazuk, de mostmár biztos vagyok benne hogy ez gyávaság. Gyávaság megcsinálni egy cirkuszt egy ajándék miatt 20 ember előtt, kirohanni bőgve, majd visszajönni, és folytatni mindent a régiben. Gyávaság 3 átaludt és végigbőgött nap után felkelni, munkába menni, és közben úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Gyávaság egy vallomás után vicces sms-t írni, és ugyanúgy beszélgetni az időjárásról, meg satöbbiről.

Mivel tehetetlen voltam, és kiszolgáltatott, sosem mondtam azt, hogy hahóóó! Most miről beszélünk? Inkább cinkosságot vállaltam, ezzel tulajdonképpen azt mondva “bocs, hogy megpróbáltam egy szót is szólni, tegyünk inkább úgy, mintha minden oké lenne, még akkor is, ha én szenvedek. Ez téged ne érdekeljen, neked így biztos kényelmesebb.”Tulajdonképpen örülhetnék annak, hogy ez mostmár nincsen így. És hogy sosem fogom többé ezt tenni. Hogy tiszteletben tartom magam annyira, hogy nem asszisztálok gyáva emberek játékához.

Fontos lépéseket tenni, amikhez sok bátorság kell, néha mindenki tud. Van, aki iszik egy vödör viszkit, és úgy állít oda a szerelme háza elé. Van aki felhergeli magát, és felhívja a férjét, hogy most azonnal válni fog. Az amerikai filmek mindig csak eddig mutatják. Odamegy a hősszerelmes a focipályára, és transzparensekkel végigrohangál rajta, hogy “szeretlek édesem”. Mire “édesem” a nyakába ugrik, és minden jó, ha vége jó. Azt sosem mutatják, hogy pár nap múlva mi lesz. Hirtelen felindulásból bárki cselekedhet bármit, az igazi erő a következetességhez kell. Ahhoz, hogy amit tettél, az végleges. Az egy változást eszközöl, amihez te ragaszkodsz. Különben a saját tetted vágod a kukába és vonod vissza.

Most éltem meg, hogy a lehető legrosszabb érzés, amikor azt érzem, hogy már megint minden visszaáll a régibe. Én sokszor voltam a drasztikus változtatások híve: költözködések, nagy beszélgetések, elhatározások, “csapot-papot otthagyok”-ok. És akkor lettem feszült, mikor azt éreztem, hogy az életemben ennek ellenére újra és újra ugyanazok a problémái merültek fel. Mindig ugyanaz a lemez- mondtam. Most rájöttem, hogy ez az “ugyanez a lemez” ÉN vagyok. És hogy én ÉNmaradok, hozhatok akármilyen döntést. Magam elől mexikóba is menekülhetek, oda is utánam fogok jönni:)

Feloldásként pedig következzen egy Dolák- Sally vers a témához:

Imádom engem, imádom én,

Hiába kérem, legyek enyém,

Évek óta vágyakozva rólam álmodok

Nélkülem már élni sem tudok

Megtennék bármit értem talán

Egy dolgot várnék tőlem csupán

Higgyem el már végre azt, hogy több vagyok nekem

Mint az első diákszerelem

Komolytalannak tűnik, de van benne igazság:)

Gennyesen szép fájdalom egyenesen Hollywoodból

Nemrég olvastam egy blogbejegyzést, ami tényleg gyönyörűnek mutatta be a fájdalmat. “Mész te a …”- gondoltam. Pedig a művészet erre való, hogy szépnek mutassa be a fájdalmat. Elhárítás ez is, de jótékony, mert megvéd minket, és felhívja a figyelmünket arra, hogy lehet hogy szörnyű, amit érzünk, de érzünk, és maga ez is lehet már gyönyörű.

Ma komolyan vaciláltam, hogy belekezdjek-e fél nap bőgés után az “igazából szerelem” című remekműbe. Tudjátok mennyire előítéletes vagyok hollywooddal, főleg ami az amcsi szeretet-felfogást illeti. Úgy szoktam lenni vele, hogy néha könnyed kikapcsolódásnak azért elmegy, de ilyenkor?

Ráadásul a karácsonyról szól amit utálok, és a szeretetről, meg a  szerelemről amikkel szintén hadilábon állok. Aztán végülis arra gondoltam, hogy max bőgök mégegy jót.

Magam is meglepetten állok a hatás előtt: szerintem szép volt a film. Mesei, de szép, és megszépítette bennem a fájdalmamat. Rájöttem, hogy ha az ember nem azt nézi hollywoodban, hogy mi az amit nem érhet el, ha nem hiszi el egy szavát sem jobban, mint a Nils Horgersonnak, akkor lehet olyan hatása mint a meséknek. Akkor lehet gyógyító. Mert lélek szempontjából hiteles. A lélek torzít, fantáziában játszik, satöbbi. Akár elvont szinten hihetünk is ezekben. Emlékszem arra a korszakomra, amikor lefordultam volna a székről, ahogy a fájdalmat átélő anya megható jelenetéből gejl zenével szépséget próbálnak kicsikarni. De ma ez volt az üzenete, hogy a fájdalom is lehet szép. És megszűnt kínzónak lenni.

Amúgy ha rossz passzban vagyok, mindig az Art mozikba rohanok, (ha jóban akkor is) és próbálgatom milyen szörnyűségeket bír el a pszichém. Mert a művészfilmekben talán inkább a valóság van, de a nyers, és undorító valóság. Ami fáj, és ami egyátalán nem szép. Elcsúfítja a természetes örömöt, míg hollywood megfelelő némi kritikusságot nélkülöző állapotban a rosszat is széppé teheti.

Nekem legalábbis ma ezzel be is teljesítette a küldetését.

Ken Park

Tegnap este 3 pasival , azaz 2 lengyel és egy magyar kollegám kíséretében megnéztem a Ken Park című filmet. Ezt most azért hangsúlyozom ki, mert én már láttam, és ugyan nem emlékszem, hogy milyen körülmények között, de szerintem egyátalán nem mindegy. Emlékszem, amikor régen még nem voltam hajlandó egyes filmekre egyes emberekkel elmenni. Pedig a moziban sötét van, de akkor is egymás mellett ültök, és látjátok egymás reakcióit. A Ken Park pedig képes durva reakciókat kihozni emberekből. Tehát az ilyen filmeket nem mindegy kivel nézed. Ha rossz társasádot választasz könnyen feszélyezett nyomorgás lesz a film, és élvezhetetlenné válik.

Először talán egyedül láttam.Most tudtam mire számíthatok, de a srácok nem. Mondtam hogy durva, naturális, tele van szexjelenetekkel, és sokkoló képekkel. Nézzük meg!- Hát jó- gondoltam..

Majd mindjárt mesélek a sztoriról, de előre csak annyit, hogy nagyon durva családi történetekről van szó. Amiket súlyosnak élünk meg, de hogy ki melyiket mennyire, az talán egyénfüggő. Én úgy érzem, hogy amiben érintettek vagyunk, azt toleráljuk a legkevésbé. Olyan sokkoló képek vannak, olyan mély pszichés területekre hatnak, amik ha nincsenek maxmálisan lerendezve bennünk, akkor bizony megmozgatnak minket, és nagyon képesek megnövelni a belső feszültséget.

Szóval van egy kisváros, és 5 db 16 éves fiatal. Az elsőről nem sokat tudunk. Felmegy a gördeszkapályára, bekapcsolja a kamerát, elővesz egy sukkert és a legnagyobb délutáni deszkázás közepén fejbelövi magát. Később megtudjuk, hogy teherbe ejtette a barátnőjét, aki meg akarja tartani a gyereket. A lány a következőt kérdezi a film címét adó Ken Parktól. “Te örültél volna ha az anyád elvetet téged?” Szerintem elég hülyeség a kérdés, de Ken Park válaszolt rá a maga módján.

Shawn első jelenetében az öccsét szorítja földhöz, aki kábé feleakkora mint ő, és kényszeríti, hogy istenítse őt, és mondja azt hogy szereti, és hogy az “ura”. A kissrác a végsőkig küzd, majd beadja a derekát meghajol az autoritás előtt. Ezután indul a suliba, mielőtt alkoholista elhanyagolt anyjának odaböki, hogy “gyűlölöm a bátyám”. Ezt anyja át is adja a nagyobbik testvérnek. De körülbelül itt meg is szűnik a szerepe a fiai életében. Apáról ebben a családban nem tudunk, de gyanítom nincs is. Még ha fizikailag létezik is, a gyerekek életében mint igazi (nem jó, csak igazi) apa biztosan nem szerepel. Nem véletlen valószínűleg a két srác hatalomhoz való viszonya, a nagyobbik önkényes terrorja, ami hűvösséget, és a szeretet átélésének képtelenségét feltételezi. Büszkeséget, hatalmat akar kicsikarni egy nála egyértelműen gyengébb féltől, mert másképp nem tudja fenntartani énképét. Énképét, amibe az intimitás, a szeretet, a gyengeség nem fér bele. Csak úgy tud védekezni, ha erősnek mutatja magát. És ezt egyenlőre csak 7 éves kissrác terrorizálása árán tudja elérni. Gyönyörűszép barátnője van, aki odáig van érte, de érzéseket felé sem igazán mutat. Egy helyen azonban kijönnek igazi érzései. A barátnője édesanyjával való szexuális, és oltalmi kapcsolatában. Igen, szexuális kapcsolatot létesít a barátnője anyjával, majd abban gyönyörködik, mennyire hasonlítanak egymásra az ágyban. A barátnője anyja, az ő saját anyjának szerepét is betölti, hiszen gondoskodó, kedves vele, neki mondja el Shawn egyedül az igazi érzéseit. Ő testesíti meg azt, amit senki mástól nem tud elfogadni, amit a saját szüleitől sem kapott valószínűleg soha. Shawn esete egy tipikus hideg, laissez fair nevelésű családot mutat, ahol tojnak magasról a kölykök fejére, akik semmi melegséget, és érzelmet nem kaptak soha.

Érdemes azért pár szót erről az anyukáról is ejteni. Azért azt gondolom ezért a helyzetért leginkább ő a felelős. Egy nagyon szép 35-40 éves nőről van szó, aki nem képes elfogadni a saját korát, és iszonyú féltékeny nagyobbik lányára, aki épp kezdi nőies bájait felfedezni, de még kislányként örül, és lelkesedik mindenért. Ezért képes lánya barátját, egy 16 éves fiút elcsábítani, oltalmazni, látszatszeretet biztosítani neki, ami semmi másról nem szól, csak az ő egoja növeléséről, hogy van olyan jó nő, sőt sokkal jobb, mint a lánya. Gyanítom ezt pár évvel később már nem tudja majd megtenni, de most még mindenáron megpróbálja bizonyítani, hogy az idő nem járt el felette.

A másik szál Peach, azaz magyar fordításban Kisbarack élete. Kisbarack egy félvér lány, akinek az édesanyja keleti, egzotikus gyönyörű nő, apja pedig amerikai. Nem tudjuk hogyan, de édesanyja fiatal korában meghalt, azóta édesapjával él, aki végtelenül vallásos, és ezt a felfogást kényszeríti a kislányra is. Ez még hagyján, de mivel a lány tiszta anyja, tulajdonképpen szerelmes lesz saját lányába, akire minden feleségére vonatkozó érzését áttolja. Inkább mondhatnánk azt, hogy tiszta anyja, mivel édesapja egész életében mindent megtett, hogy a lány csak olyanná válhasson mint az anjya, külsőleg, belsőleg. Azt nem tudjuk, milyen volt az édesanya, de azt igen, hogy az apa milyennek akarta látni. Ezt az idealizált, szellemként imádott, és dicsőített képet kellett Kisbaracknak a saját életével húsvérré tenni édesapja számára, aki képtelen volt feldolgozni felesége halálát. Így aztán Kisbaracknak mindig gyönyörűnek, rendesnek és végtelenül jónak kellett lennie, ezt a vallásos nevelés az ismert bűntudatra fókuszálásával belsővé is tette a lányban: természetesen ő is mindig jó és tökéletes akart lenni. A lány belső küzdelmét csak egy brutális jelenetben látjuk, mikor szado-mazonak induló, valójában ennél sokkal lightosabb szexuális játékot kezdeményez barátjával, majd rajtakapja őket a temetőből hazaérkező apa, aki a kikötözött fiút brutálisan megveri, rugdossa, majd Bibliát kezd olvasni Peachnek, és az anyja esküvői ruhájába öltöztetve feleségül veszi, és örök hűséget (!) esket vele. Igazából ezt a jelenetet csak szimbólumnak tartom. Mert gyakorlatilag évek óta ez zajlik. A lány fojtja el az elfogadhatatlannak ítélt impulzusait, amit az apa ilyen szinten durva terrorral torol meg, majd érezteti a lánnyal, hogy az övé, és soha senki másé nem lehet. Peach élete a csendes terror nevében zajlik.

A harmadik család is egy ismert szerkezetet mutat be. Iszonyatosan autoriter apa, aki egész nap gyúr, hogy ezzel bizonyítsa keménységét. Ezzel kompenzálja elfojtott gyengeségeit, lágyságát, és elfogadhatatlannak vélt homoszexuális késztetésiet. És ahogy ilyen családokban szokott, a rém domináns apának születik egy érzékeny fia, aki az apja minden kitagadott énrészét megtestesíti. Tehát gyenge lesz, érzékeny, vézna, érzelmes, és minden, amit az apa próbál saját magából kiűzni. Minden, amitől az apa fél. És miután a fiában ezeket a tulajdonságokat látja folyton, ezért nem lesz tökéletes a saját disszociációja, felbukkannak a tagadott késztetések, és egy alkalmas pillanatban pl részegen elkezdi orálisan izgatni alvó fiát. A fiú pedig nem meleg, nem gyenge, és teljesen jól alkalmazkodó lenne az életben, ha az apja nem tenné tönkre minden bontakozó egyéniségre való törekvését. Szerencsére ez a fiú képes haragudni az apjára, képes felfogni, hogy attól, hogy minden nap azt hallja, hogy szar, semmirekellő, szégyenteljes életet él, még nem kell neki is így gondolnia. Szerencsésebb, mint Peach, aki a vallásos nevelés révén teljesen belsővé tette az apja elvárásait, mert ő nem csak belül küzd, hanem képes apját rossznak látni, utálni. Azonban nincsenek olyan erős elfojtott agressziói, amik robbanásszerűen kitörnének, mint az utólsó szereplőnél. Én neki adnám a legjobb prognózist, neki van a legnagyobb esélye arra, hogy fel tudjon épülni felnőttkorára.

Csak egy érdekesség: ha objektíven nézzük, akkor a fenti család a legdurvább nyíltan. Agresszív- verekedő apa, alárendelődő-passzív anya, nulla védelem a gyereknek, tettlegesség, nyomor, stb. A többi család kívülről rendben van. Ha mondjuk gyámhatóság szempontjából nézzük, ettől a családtól vennék el a gyereket. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy én jobbnak érzem, ha az indulatok ki tudnak jönni az interperszonális térbe, akármilyen tettlegességgel, durvasággal jár. Mert akkor a gyerek is ki tudja tenni majd az indulatait.

Az utólsó család pedig szerintem szintén arra példa, hogy a felszínen tökéletes látszat micsoda vulkánt hordozhat belül. Látunk egy kedves nagymamát, és nagypapát, akik családi programokkal, gondoskodással próbálnak mindent megadni unokájuknak legnagyobb jóindulattal. A srác viszont minősíthetetlen módon beszél velük, agresszív környezetével (3 lábú kutyáját “Lábas”-t azzal fenyegeti, hogy kitépi a másik lábát is, ha mégegyszer ugat, nagyszüleit “rohadt kurvázza”, rájukvágja az ajtót, stb), és önmagával is. Én úgy látom, hogy ez a család csak attól beteg, hogy tökéletesen lehetetlen benne a negatív impulzusokat kimutatni. Mindenki kedves, rendes, aranyos, nem haragszik, ha rosszat tesz a fiú, azt is mosolyogva szeretettel fogadják. Nyilván volt valami, amitől a srácot a nagyszülőknek kell nevelni. Ha egy gyerek szülei meghalnak, vagy elmennek, ott vannak indulatok. És csak ennyi, hogy ez lesz, ha semmilyen indulatot nem lehet kifejezni. És nem a vallás miatt, mint Peachnél, nem azért mert bárki tiltaná. Voltatok már olyan emberrel, akivel nem lehet veszekedni? Gyilkos egy helyzet. Jönnének az indulatok, üvöltöznétek egy jót, ahol a másik is indulatos, és aztán ez lecsillapodik, és minden oké. De ha csak üvöltözünk, és a másik mint egy szent mosolyog, akkor az indulat valóban nem talál kiutat. Pedig van amikor haragszunk, van amikor az az adekvát. De ha ebben senki sem partner, akkor az agressziót egyrészt fokozzuk, hogy “na mikor érem már el, hogy te is dühös legyél”, másrészt magunk ellen fordítjuk. A srác például csak úgy tudott elélvezni, hogy közben magát fojtogatta. Oké, lehet tudni, hogy az oxigénhiányos-fulladásos állapotnak vannak fiziológiai hasonlóságai az ejakulációval, de ez akkor is az önmagunk ellen fordított agresszió magasfoka, főleg, hogy különös élvezettel is jár. Asszem ezek után nem olyan meglepő a fordulat, hogy különös közönnyel, de kegyetlenül leszúrja álmában az alvó nagyszüleit a konyhakéssel.

Sok kritika éri az ilyen naturális filmeket. Ez más mint pl. Tarantino durvasága, aki figyelemfelhívó eszközként használja filmeiben az agressziót, de nincs valódi tartalma. Mint egy nagyító felnagyítja azt ami amúgy is bennevan az életünkben csak nem vesszük észre. Mert nem annyira idegen ez a film, mindenkinek a környezetében vannak ilyenek, csak nem mindenhol szúrják le a végén a nagymamát. De potenciálisan benne van a saját környezetünk ezer családjában. És manapság ha egy film végén nem ölnek meg egy nagymamát, vagy nem maszturbálnak premier plánban teljes vásznon felnagyítva, akkor már senki sem nézi meg a filmet, vagy elsiklunk a mondanivaló felett. Szerintem kellenek ezek az eszközök. És nézzünk nyugodtan szét hány hasonló család van a mi szomszédságunkban is. Vagy milyen hibákra lennénk pl mi hajlamosak ezek közül…

ja, és mégegy dolog. A képi durvaságok ugyanakkor védettséget is adnak a nézőnek. Kívülállónak érezheti magát, távolít..talán ez a kulcsszó. Az erőszak meglehetős távolságba helyezi a történteket ahhoz, hogy be tudjuk fogadni, hogy ne érezzük érintettnek magunkat. Pedig mindannyiunk életében megjelenő dolgokról van szó. ügyes, szerintem…

Az Este

Először is leszögezem, hogy ez a napom egy boldog nap volt. Fontos! mielőtt még elfelejteném, hogy ilyen is van:)

A film pedig..én nem csalódtam benne. Nagyon jót vártam, mert a kedvenc filmem az Órák, mert imádom Clarie Danes-t (bár nem tudom, hogy lehet vkinek ilyen vékony dereka:), mert élek-halok Meryl Streep-ért (és a lánya milyen szakasztott mása!), és mert még Koltaival kapcsolatban sincsenek előítéleteim.

Noshát nyálasnak nyálas azt le kell szögezni, de azt is hogy lélektanilag viszont marha hiteles. Azt hallottam róla egy kritikában, hogy a női lélekről szól. Hát nem tudom, lehet hogy túlzás általánosítani, hogy ilyen a női lélek, de az enyémbe beletalált. Hogy mi volt benne hiteles? Hát a haldoklást, azt nem tudom, még sosem haldokoltam, de az biztos, hogy hallottam már idős embereket haláluk előtt beszélni, és kimondottan SZÉPNEK ábrázolja ezt a folyamatot. Én sokszor féltem a hozzátartozóim halálától. Még sosem hallottam a környezetemben olyan időst, aki emelt fővel távozott volna az élők sorából. Megnyugtató volt látni hogy ez is lehetséges. belevitt kicsit az időskori krízis mélyébe, és abba hogy a hozzátartozók számára milyen ez az egész. én biztosan megnézetném egy pár rokonommal aki fél a haláltól.

Persze nem minden volt szép benne, először azt éreztem csak a fájdalom lesz itt is a főszereplő, az elpuskázott lehetőségekkel, elkövetett hibákkal.-egy anya emlékezik vissza a fiatal éveire. Közben egyszerre láthatjuk anyában és a lányaiban lezajlódó eseményeket, hogyan tükröződik vissza anyjuk lelke egyik illetve másik lányban. A nagyobbik azt gondolja anyja hallucinál, mert hiszen nagyon boldog élete volt, pont olyan, mint amilyent most ő teremtett magának férjjel, gyerekekkel. A kisebbik lány bizonytalan, szenved, és biztos abban, hogy nem ez a beteljesült élet, amit nővére él. Azt is érzi, hogy anyjáé sem volt az, ki akarja deríteni, milyen emlékek ébrednek benne, mintha saját bizonytalanságára keresne megoldást. Az ő életükre párhuzam, az anya emlékezése az ő fiatal éveiről, melyben ő és barátnője élete elevenedik fel. Barátnője megalkudott, hozzáment a sráchoz, akibe sosem volt szerelmes. Az anya nem alkudott meg, elszökött egy kaland kedvéért (amiből persze bármi lehetett volna) barátjától, engedett a kísértésnek, úgy érezte fiatal, és jó életet szeretne. Kalandjáért barátja halálával, és súlyos lelkiismereti konfliktussal fiezetett. Ezután ő is megalkudott, férjhez ment, gyerekeket szült, bár az anyaszerep sosem ment neki.

Az ő kettős érzései hasítva jelennek meg a két lányban, a kisebbik örökölte a vívódást, és mind neki, mind anyjának az érkező Meryl Streep, az egykori barátnő hoz nyugalmat. Azt hozza, hogy nincs rossz döntést, hogy az ő élete így is szép lett, és nem érzi hibának az akkori házasságát. Az anya is szépen lassan megnyugszik, lányát is megnyugtatja, és így távozik az élők sorából.

A film szépsége, patetikussága nem egy realisztikus mozivá teszi, inkább olyanná (színvilágban, harmóniában, zenében, szépségben) mint amilyen szubjektívnak az ember megéli az élete óriási pillanatait. Különös szépséggel ábrázolja mit jelenthet egy elénekelt dal, egy odaégetett vacsora, egy hajó, vagy egy összegyűrt papírfecni. Végigkíséri egy család generációkon továbbörökített tragédiáját, analitikusan gyermekkori képekkel alátámasztva a lelki jelenségeket..Az egyetlen akinél ez hiányzik az anya. Az ő családjáról semmit nem tudunk. Úgy tűnik, mintha az ő életét egy felnőttkori trauma határozná meg. Vagy csak annyit jelent, hogy időskorban az ember a halálos ágyán már a saját döntéseire emlékszik, nem a szüleitől hozott örökségre. Amíg meg még az identitásunkat keresgéljük, fontos hogy újraéljük szüleink lezáratlan kérdéseit, de mikor visszatekintünk életünkre, nem ez lesz a lényeg?

Nekem személyesen is nagy jelentése volt a filmnek, de ez nem publikus. A halálról szól, de inkább a halál személyes jelentéséről számomra. Van egy olyan érzésem, hogy amit egyszer az Órák megbillentett bennem, azt most az Estével helyretette a film készítőgárdája. Vagy csak én változtam…nem tudom..

Robert Rodriguez humora

Grindhouse- a Terrorbolygó.

Mit is mondjak?:) Már megint fogalmam sem volt, hogy mire megyek. Ismét Bajzira bíztam magam filmkérdésben, pedig a Taxidermia után megfogadtam, hogy soha többet….de adtam mégegy esélyt:)

Most jól esett, hogy ilyen idiótaságot néztem, mert a moziba menet a futók láttán a Borároson egyből elpityeregtem magam, hogy én nem lehetek köztük. Hiába, úgy néz ki ez az érzékenységem most valami tartósabb állapot. De a film egyből elvette a könnyeimet. Illetve hozott másféléket.

Még szerencse hogy az előzeteseket végigpofázva megtudtam, hogy ez a film tulajdonképpen Rodriguez és Tarantino azon elhatározásából született, hogy csináljanak egy szar filmet. Mi pedig ezért fizetünk. Hurrá. Kb a moziélményeim fele áll ilyenből, nem direkt, hanem mert benéztem a cím alapján az alkotást. De most direkt nézzük, ez biztos más:)

Amúgy tényleg jó humoruk volt, amolyan filmnyelvi. Ez kb olyan volt, mint amikor zenészek között voltam, és az egyik elkezdett egy dallamot fagottozni, a többiek meg röhögtek rajta. Ezeknek elmentek otthonról-gondoltam. Pedig csak olyan poénok voltak abban a dallamban, amit én nem értettem. Vagy azt is mondhatnám, hogy olyan, mint mikor pszichológusvicceket mesélünk, de másnak nem tudom elmesélni, mert nem lenne benne számára semmi poén.

Szóval gyanítom, hogy ez a film sem döntöget majd nézettségi rekordokat, de van jónéhány kihagyhatatlan rész benne. Pl. Bruce Willis önparódiája az elején, vagy a mi jó Quentin-ünk jelenete, meg az anya-fia menekülős jelenet. Az tetszett a legjobban, hogy hihetetlen kreatívak voltak az alkotók. Pl a féllábú nő esetét, azt hiszem ennél jobban körbejárni, kimeríteni nem lehetett volna. De azért ettől függetlenül nem lesz a kedvenc filmem azért.

Viszont láttam egy szupi előzetest. Jó, tudom, hogy Koltai rendezte, de attól még lehet jó:) Az Este c. filmről van szó. Egyszerűen megfogott a hangulata, meg hát a szereposztás, és hogy az Órák íróitól… Nem hagyhatok ki semmit, aminek bármi köze is van “Az Órák” című legeslegkedvencebb filmemhez.

Szóval ki jön kedd este megnézni velem?:)

Shrek The Third

A legeslegeslegjobb benne akkor is a “Te könnyen beszélsz, téged nem változtattak fává”. Akkora zseniális ez a mondat….

Akkor van, mikor a kiscsávó mondja a monológját a végén, és tényleg oltja ezt a szent szöveget, ami amúgy tök jó. És nekem mindig az volt a bajom, hogy mit akarok én bárkinek is mondani bármi hasznosat, mikor nem éltem át azt amit ő. És erre mondta az Arti, hogy:

“Hát lehet, hogy én nem vagyok beszélő fa, de amit éreztek..stb, stb” 

Olyan jól megfogja ebben a lényeget, hogy nem az számít hogy beszélő fa vagy, vagy Ogre, vagy bármi más. De mostantól akkoris azt fogom mondani, ha valaki ész nélkül löki a tanácsait, hogy “Persze, téged nem változtattak fává”..

nem tudom, tiszta idióta vagyok, de ez annyira tetszett…ja, meg a Pinokkió hazudós jelenete. na az minden prímet vitt, de azt nem tudom leírni, pedig csúcskirály volt.

Aki még nem látta, irány a mozi:)) 

Idő

Tegnap láttam egy filmet aminek ez volt a címe. Sokat gondolkoztam rajta miért, mivel konkrét err való utalás nem volt. Én úgy értelmeztem, hogy az idő problémája itt az identitásé is egyben. Most nem részletezném itt a tartalmat, merthogy művészfimekét amúgyis lényegtelen, mivel nem az a célja hogy sztorit meséljen el.

A kritikákat böngészgetve úgy érzem a rendező ennél többre is gondolt ezzel a címmel. Én meg ennek nyomán elkezdtem filozofálni….

Furcsa dolog talán, hogy az idő múlása rém természetes mindenki számára, és bele sem gondolunk abba, hogy mennyi szorongásnak az oka az idő. Ha nagyon radikális akarok lenni, akkor minden probléma tulajdonképpen az idő múlásának köszönhető. Ha valami történik, amin elkeseredek az nagyrészt azért van, mert félek, hogy az így előállt új helyzetet a jövőben hogyan fogom tudni kezelni. Ha szorongok, azt a bizonytalanság okozza, a bizonytalanság pedig többnyire azt jelenti hogy nem tudom mi lesz. A lesz-szel való törődés lefoglalja a mindennapjainkat. És ez mind az idő múlásának köszönhető.  Hiszen az idő múlása a dolgok végességét is jelenti. Ezt ahhelyett, hogy a folytonos új dolgokra való kíváncsisággal üdvözölnénk, aggódással, és félelemmel kezeljük.

Tudjuk, hogy a pillanat egyszeri és egyedi, és ha épp szép, akkor egyből megjelenik az elmúlás, mint veszély.

Pedig pillanat értelmét épp az adja, hogy elmúlik. Az élet attól olyan amilyen, hogy tudjuk, vége lesz egyszer mindennek.Múltról való amlékképek és jövőről való fantáziák irányítanak minket.Nem vesszük figyelembe saját korlátainkat. Nem vesszük figyelembe, hogy minden amit tehetünk a jelen pillanat maximális megélése. Mert az itt van, az biztos, azt tudjuk. Ehelyett kíváncsiak vagyunk arra ami a jövő, amit úgysem tudhatunk, és olyasvalamivel fecséreljük el a pillanatot, ami egy eleve halálra ítélt küzdelem.

A múltra nem merünk gondolni, mert elszalasztott pillanataink jutnak csak eszünkbe, a jövőre nem merünk gondolni, mert a félelmeink kerülnek elő. A pillanatot megélni nem tudjuk, mert megszoktuk hogy a múlttal vagy a jövővel törődünk helyette. Pedig az egyetlen ami szép az idő múlásában, hogya pillanatot egyedivé teszi.

Két végpont van. A születésünktől halálunkig tartó idő adott, és fix. Csak rajtunk múlik mire és hogyan használjuk ki. És ez felelősség. Az idő az amit sosem kerülhet ki senki. Amit folyton jeleznek a pici kis órák mindenütt. Történhet bármi, nem áll meg, nincs szünet, nem befolyásolható. kiszolgáltatottjai vagyunk. AJ Christian szerint a korlátokat úgy lehet feloldani, hogy átéljük őket, kihasználjuk őket galád módon:) Az előnyünkre fordítjuk őket. Megnézzük mi az amit adnak. Ami ha nem lenne hiányozna. Minden pillanat korlátozott, és azáltal lesz értelme. A korlátlanság tulajdonképpen végtelen számú korlát megélését jelenti.