Már nem vagyok a régi- jutott eszembe hajnalban, amikor olyan álmos voltam, hogy egy nyomorék 300 km-es úton meg kellett álnom pihenni. Szundítani egy cseppet, mert már elbóbiskoltam a volánnál, és csúnya lennék szerintem szalagkorlát által szétszabdalva. Ja és még állítólag a világnak szüksége van rám:)
Szóval megálltam. Hideg, barátságtalan BP kúton, kamionok mögött, hogy azok majd eltakarják a vakító fényt, és le tudjam hunyni a szemem. Az egész amúgy azért volt, mert odafelé Varsóba menet elaludtam, de nem tudtam teljesen, így aztán csak félálomig jutottam a kényelmetlen anyósülés miatt. És a megkezdett alvást ugyebár be kell fejezni, addig nem hagy békén a kis szervezetem, amíg be nem fejezem. Így hát hajnali 3:10kor másfél nap ébrenlét után megkockáztattam, hogy most ugyan el is rabolhatnak itt az autópálya szélén, de akkor is 50 percig még csukva tartom a szemem.
Nem vagyok jól mostanában- gondoltam, mikor újra útnak indultam. Be kellett vallanom, hogy csak azért csináltam az egészet, hogy végre olyan fáradt legyek, hogy emiatt az egész másnapot végigaludjam. Hogy ne kelljen azon gondolkoznom, hogy mivel ütöm el az időt. Ne jusson időm gondolkozni. Ehhez képest persze nem alszom, hiszen dolgozom, és a telefon bizony kegyetlenül cseng minden 10 percben, és figyelmeztet arra, hogy ilyen olcsó trükkel nem tudok elsinkófálni egy napot az életemből. Figyelmeztet, hogy ez a nap is egy értékes nap, és hogy érezzem akármilyen rosszul magam, legyen bennem bármekkora űr, ki kell használni minden egyes napot az életünkből.
Hullámzom - vettem észre az éjjel, mikor egy nap viszonylag jóllét után újra rámtört a hiányérzés. Kegyetlenül, és alattomosan jött, olyan volt, mint egy gyorsan felbukkant köhögésroham. Csak egy picit nem figyel oda az ember, és már hirtelen besunnyog a lelkébe. Vettem egy teát a benzinkúton, beültem a kocsiba, és vártam hogy megérkezzenek a repülőgépszerelők az istentudja milyen alkatrészért, ami miatt ide kellett jönnöm. Kevergettem a cukrot a teában, próbálgattam rá a fedőt, és azon tűnődtem, hogyhogy nem adnak hozzá citromot, vagy legalábbis édesítőszert. A lehúzott ablakon át beáramlott a hűs éjszakai levegő, és vele együtt az érzés, hogy valami, vagy valaki pokolian hiányzik.
Egy fél nappal ezelőtt még azt éreztem, hogy okos nő vagyok, és erős, és magabiztos. És hogy jól döntöttem, és hogy én vagyok a saját sorsom kovácsa. Aztán ott 0:20 perckor ahogy a forró tea kontrasztot adott a fagyos éjszakának, összekucorodtam, és arra gondoltam: pokolba minden erős okos, és magabiztos nővel. Gondolkoztam, hogy mi, vagy ki hiányzik. És arra jutottam, hogy az álmaimat már feladtam. Nem az álmaim hiányoznak. Lemondtam róluk. Itt ülök a kőkemény valóságban, elhiszem, hogy csak ennyi vagyok, és csak ennyi az életem, és nem akarok senki más lenni. Mégcsak jobb életet sem akarok, csak őt. Még egy icipicit belőle.
Magamba szívtam Kerri Bredsó életerejét a szexésnyújorkból, és Helen Hunt báját a “Lesz ez még így se”-ből. Nemsokára elfogadom majd, hogy ez a nap is csak egy nap az életemből, ami alatt akár történhetne velem egy csomó jó dolog is, ha hagynám. De most még megpróbálkozok aludni egy kicsit. Hátha mikor felébredek, azt veszem észre, hogy már csak egy futásra jut idő, aztán újra éjszaka van. Holnap pedig vendégem lesz:)
Úgyhogy semmi vész, Jack Nicholson szavait idézve lesz ez még így se…..
