Egy éjjel az E75-ön

Már nem vagyok a régi- jutott eszembe hajnalban, amikor olyan álmos voltam, hogy egy nyomorék 300 km-es úton meg kellett álnom pihenni. Szundítani egy cseppet, mert már elbóbiskoltam a volánnál, és csúnya lennék szerintem szalagkorlát által szétszabdalva.  Ja és még állítólag a világnak szüksége van rám:)

Szóval megálltam. Hideg, barátságtalan BP kúton, kamionok mögött, hogy azok majd eltakarják a vakító fényt, és le tudjam hunyni a szemem. Az egész amúgy azért volt, mert odafelé Varsóba menet elaludtam, de nem tudtam teljesen, így aztán csak félálomig jutottam a kényelmetlen anyósülés miatt. És a megkezdett alvást ugyebár be kell fejezni, addig nem hagy békén a kis szervezetem, amíg be nem fejezem. Így hát hajnali 3:10kor másfél nap ébrenlét után megkockáztattam, hogy most ugyan el is rabolhatnak itt az autópálya szélén, de akkor is 50 percig még csukva tartom a szemem.

Nem vagyok jól mostanában- gondoltam, mikor újra útnak indultam. Be kellett vallanom, hogy csak azért csináltam az egészet, hogy végre olyan fáradt legyek, hogy emiatt az egész másnapot végigaludjam. Hogy ne kelljen azon gondolkoznom, hogy mivel ütöm el az időt. Ne jusson időm gondolkozni. Ehhez képest persze nem alszom, hiszen dolgozom, és a telefon bizony kegyetlenül cseng minden 10 percben, és figyelmeztet arra, hogy ilyen olcsó trükkel nem tudok elsinkófálni egy napot az életemből. Figyelmeztet, hogy ez a nap is egy értékes nap, és hogy érezzem akármilyen rosszul magam, legyen bennem bármekkora űr, ki kell használni minden egyes napot az életünkből.

Hullámzom - vettem észre az éjjel, mikor egy nap viszonylag jóllét után újra rámtört a hiányérzés. Kegyetlenül, és alattomosan jött, olyan volt, mint egy gyorsan felbukkant köhögésroham. Csak egy picit nem figyel oda az ember, és már hirtelen besunnyog a lelkébe. Vettem egy teát a benzinkúton, beültem a kocsiba, és vártam hogy megérkezzenek a repülőgépszerelők az istentudja milyen alkatrészért, ami miatt ide kellett jönnöm. Kevergettem a cukrot a teában, próbálgattam rá a fedőt, és azon tűnődtem, hogyhogy nem adnak hozzá citromot, vagy legalábbis édesítőszert. A lehúzott ablakon át beáramlott a hűs éjszakai levegő, és vele együtt az érzés, hogy valami, vagy valaki pokolian hiányzik.

Egy fél nappal ezelőtt még azt éreztem, hogy okos nő vagyok, és erős, és magabiztos. És hogy jól döntöttem, és hogy én vagyok a saját sorsom kovácsa.  Aztán ott 0:20 perckor ahogy a forró tea kontrasztot adott a fagyos éjszakának, összekucorodtam, és arra gondoltam: pokolba minden erős okos, és magabiztos nővel. Gondolkoztam, hogy mi, vagy ki hiányzik. És arra jutottam, hogy az álmaimat már feladtam. Nem az álmaim hiányoznak. Lemondtam róluk. Itt ülök a kőkemény valóságban, elhiszem, hogy csak ennyi vagyok, és csak ennyi az életem, és nem akarok senki más lenni. Mégcsak jobb életet sem akarok, csak őt. Még egy icipicit belőle.

Magamba szívtam Kerri Bredsó életerejét a szexésnyújorkból, és Helen Hunt báját a “Lesz ez még így se”-ből. Nemsokára elfogadom majd, hogy ez a nap is csak egy nap az életemből, ami alatt akár történhetne velem egy csomó jó dolog is, ha hagynám. De most még megpróbálkozok aludni egy kicsit. Hátha mikor felébredek, azt veszem észre, hogy már csak egy futásra jut idő, aztán újra éjszaka van. Holnap pedig vendégem lesz:)

Úgyhogy semmi vész, Jack Nicholson szavait idézve lesz ez még így se…..

B- terv

“Mindig legyen B-terv”- hangzott a péntek este tanulsága, és talán mélyebben érintett a felismerés, mint kellett volna.

Nem tudom, szerintem én is be szoktam biztosítani magam több oldalról, hiszen anyu híres B, meg C, meg D terv gyártó volt, úgyhogy magamba szívtam nyilván én is ebből a szemléletből egy jó adaggal.

Most mégis azt vettem észre, hogy túltengett bennem a bizalom bizonyos emberek iránt. Valahogy úgy gondoltam, hogy a B-terv nem azt jelenti, hogy mindig bele kell venni, hogy a másik hazudik. Szerintem nem lehet úgy élni, hogy ha valakivel beszélgetek, mindig fenntartom a lehetőséget, hogy a beszélgetőpartnerem hazudik. Mert iszonyú idő- és energiaigényes a bizalmatlanság, és legalább néhány emberrel meg kéne hogy engedhessem magamnak ezt a fokú lazaságot, hogy nem kételkedem a  szavában.

Hát úgynézki nem jól mértem fel, hogy ezt kivel tehetem meg,  úgyhogy vehetjük úgy is, hogy B-terv hiányában tartok most ott, ahol. És majdnem belecsúsztam újra ebbe a hibába, ha nem jön a kőkemény figyelmeztetés péntek este.

Na akkor jöjjön egy kis esti mese az előzményekről. Igyekszem csak annyit mesélni, amennyit elbír ez a  blog:

Szóval volt egyszer egy lány, aki elfáradt. Aki úgy érezte, hogy minden tőle tehetőt megtesz, mégis mindig csak a szakadék szélén kapaszkodik. Aki úgy érezte, hogy az energiája mindig csak arra elég, hogy az újabb veszélyt, és nehézséget elhárítsa, de építésre már nem marad egy leheletnyi ereje sem. Pedig abban a korban volt, ami az építésről szól. Jövőépítésről, karrierépítésről, párkapcsolat- és családépítésről, és mindezek el sem kezdődhettek soha, hiszen mindig csak arról szólt az élete, hogy le ne essen a szakadék széléről. Aztán egy hűvös decemberi délután kapott egy lehetőséget. Kapott egy lehetőséget, hogy elbújjon a világ elől, hogy pihenhessen, hogy egy ismeretlen környezetben ismeretlenként ismeretlen dolgot csináljon, és valami tökmás lehessen, mint ami eddig volt. Ült az ablakban, nézte a havas tájat, és rájött, hogy nincs idő a pro és kontra érveket összeírni. Becsukta a szemét, és megkérdezte a lelkét, hogy akarjuk-e ezt. A lelke meg azt mondta: nagyon.

Ezután döntött, terveket írt össze, osztott- szorzott, belevetette magát az új kihívásokba. Az “új kihívásokba belevetésben” jó volt, csak a meglévő problémákat nem tudta megoldani. Rábízta tehát az időre. Egy év hosszú idő- mondta. Addigra a világ is változik, és én is.  Új életet kezdett tehát a világ végi bányászvároskában, ahol tiszta lappal indulhatott, és senki nem azt nézte ki volt eddig. Mindenki csupán az alapján ítélhette meg amit látott, és tapasztalt belőle. És rájött, hogy ha önmaga alapján ítélik meg, akkor egész sokan szeretik. Rájött, hogy tulajdonképpen jó ő úgy ahogy van. Életrevalónak, és rátermettnek érezte magát. Persze itt is adódott egy halom probléma, és nehézség, de mégsem ugyanaz volt, mint az előtte való 21 évben. Mert itt a rátermett és életrevaló énje dominált

A szülinapján úgy érezte, egy rövid időre eldobhatja a régi életét, és kap egy újat. Persze azt is tudta, hogy csak kölcsönbe. Tudta, hogy egyszer vége lesz. Tudta, hogy most csak pihen, és hogy a problémák megvárják. És hogy majd vissza kell bújnia a régi bőrébe, és folytatni az útját ott ahol abbahagyta. De reménykedett: hogy talán nem teljesen ugyanabba a bőrbe megy vissza, talán nem teljesen onnan, ahol abbahagyta…

Közeledik a pihenő vége. Csipkerózsika ébredezik ezeréves álmából, és rájön, hogy úgy aludna még.

Otthon voltam a múlt héten. Budapesten. És éreztem a szakadékot az itteni és ottani létem között.

Sokan mondták már rám, és valahogy igaznak érzem, hogy szárnyakat kapok, ha elkezdem biztonságban érezni magam. Tulajdonképpen csak egy pici vékony hálóra van szükségem 10 méterre alattam, amiről azt hiszem, hogy megfog, ha leesem. Tegnap konkrétan láttam magam előtt, ahogy nekiindulok a cirkuszban a magasban a vékony pallón sétálni, és nem félek, mert alattam 10 méterrel ott a háló. És ez a háló még akkor is kell, ha tudom, hogy soha nem fogok leesni. És érdekes, ilyenkor soha nem is esem le. Ez olyan, mikor tanítasz valakit biciklizni, és azt mondod neki: “nyugi, fogom a bringát”, de már rég elengedted. Szóval ez a különbség az itteni és otthoni problémák között. Otthon egy szál hálócskát nem éreztem soha. Féltem, és félelemből nem lehet élni. Most is félek, ha arra gondolok, hogy vissza kell szállnom a régi összekuszálódott problémaszálak közé.

Péntek este újra problémamegoldáson törtem a fejem. Persze nem a sajátomén. Lelkes voltam, és kreatív, és tök sok kedvem volt A, B, és C terveket kidolgozni, és megvalósítani. Csak aztán leesett, hogy nekem a saját életemben mennyi de mennyi aprócska terv kéne. És azokat az aprócska terveket szép nagy A, és B, és C csomagra össze kéne fűzni, és utána lebeghetnék már itt a semmiben, a nagy várakozásban, és a nagy bizonytalanságban. De ha a saját életem megoldásait kéne kidolgozni, akkor megtorpanok. Rámjön a félsz, hogy nincs háló, és csak annyit tudok, hogy NEM AKAROOM!.

Egyébként nem biztos hogy fel kell ébrednem a Csipkerózsika álomból. Nem biztos, hogy két külön élet ez, amit élek. Csak el kellene fogadnom, hogy ilyen is vagyok, és olyan is. El kellene fogadni, hogy mindkettő én vagyok. Nem szeretnék felébredni, de félek hogy fel kell. Nem szeretném, ha eltűnne alólam a biztonságot jelentő háló, de félek hogy el fog. Így hát ez csak “A -terv” lehet.

Nekem pedig a legeslegfontosabb dolgom, hogy igenis megalkossam a B-t, és esetleg a C-t. És ha már azok megvannak, nem fogok félni. És sokkal nagyobb esélyem van arra, hogy minél többet magammal vihessek az itt annyira szeretett, és élvezett életemből. Szép dolog Csipkerózsikának lenni, de nem mindegy milyen árat fizetek érte. Úgyhogy akármekkora szörnyek állnak is a túloldalon nekem muszáj lesz nem megijedni, és szörnyű nagy bátorsággal megoldást találni arra, ha nemsoká újra visszakapom a régi életem.

Ha én lennék a szerelmed

Ettől szép az élet…

Mikor már azt hiszed semmi se segíthet rajtad, hogy jobban legyél, jön egy dal, ami az összes keserűséget elcukrosítja benned. Ami mosolyt csal az arcodra, és megédesíti a kínt. Amitől röhögsz magadon, és ami úgy érzed méltó búcsú mindattól, amitől nem tudsz elbúcsúzni. Hát akkor szóljon most mindenről, amitől elköszönni szeretnék: Kiscsillag: Ha én lennék…

Ha én lennék a szerelmed
Minden máshogyan menne
Te is máshogyan mennél
El tőlem, mint tegnap este
Megszoknád a hús szagát
Megszoknád az ólmokat
Megszoknád az életem
Miként a sajátodat

Ha én lennék a szerelmed
Szeretnél mert megszoktad
Ahogy megszokásból rugdalod
Magad elé az álmokat
Ha villanyt oltasz a sötétnek
És halkan kicipzározod őt
És magadba rakod a régi semmit
A megszokott soha el nem jövőt

Ha én lennék a szerelmed
Biztos nevetnél néha
Persze nem többször mint most
Csak rosszabb vicceken ha én a
Szerelmed lennék
Mindig máshogy neveznélek
Termések állatok kis izék
Magamban most is beszélek

Ha én lennék a szerelmed
Biztos hogy a miénk lenne
Az egyszerű igazságok boltja
És te eladó lennél benne
Ősszel mindig lemennénk
A tengerpartra szlottyos fügét
Enni a kiégett fű közül
Akkor ha én lennék

Ha én lennék a szerelmed
Sok szerencsét hozzám
Ígérem nem leszel hibás
De sok múlik majd a kémián

Én már elterveztem mindent
Egy életre elég a dolgunk
Igérem nem lesz sok időnk
Egyedül lenni úgy már voltunk

Ha én lennék a szerelmed
Rám mondanád hogy ez Ő
Csak el kéne hinned
És úgy kellenék neked mint a levegő
Ha én lennék a szerelmed
Biztos sokszor bántanálak
Hogy tudsz így szeretni?
Én soha nem tudnálak

Lakótársat keresünk

Most ment a Duna Tv-n. Én boldog voltam, hogy ilyenünk is van, Aurdrey Tatu-t meg imádom.

Sok közös van az életemben most ezzel a filmmel, idegenül egy külföldi országban, lakótársak, albifeeling, töredező magánéletek, távollét. Nem akarok sokmindent hozzáfűzni, jobb ha csak bennem dolgozik most.

Egy dolog viszont tetszett. Röviden a sztori: pasi külföldre megy Erasmussal. Csaj szomorú. Csaj sír, csaj meg van sértődve…ismerjük az érzést.

Nemsokára csaj szakít. Azt mondja, nem érzi, hogy a pasi szereti. Pasi is félrekúr külföldön, de az nem számít. Ez is ismerős. Az nem szerelem, a csak úgy van. nem csak a szexről szól, valódi kapcsolat, de nem szerelem.

Szóval csaj szakít, pasi kiborul, túléli, de kivan. Nagyon kivan, iszonyúan szenved. Valahol mintha ez sem lenne ismeretlen. Aztán pasi hazamegy, és csaj közli, hogy hazudott. Nem akart szakítani, csak azt akarta hogy fájjon. Nem igaz, hogy nem érezte, hogy a pasi szereti. Érezte, de idézem “néha kell, hogy oda üssünk, ahol a legjobban fáj”. Na itt mondtam, hogy az ilyet jól agyon kell vágni szeneslapáttal, aztán ütögessen másnak oda poénból ahol a legjobban fáj.

Hálistennek a pasi is ezt tette. Volt egy nagy csók a végén, és a pasi gyorsan lejátszotta magáben mi történt az első és az utólsó csók között. Érdekes megközelítés, erre még sosem gondoltam. Úgy fogta fel mint egy történetet, ami elkezdődött és végetért. De közben sokminden történt. Elképzelte, átélte mit gondolt, miben reménykedett, milyen érzések futották át az első csóknál. És elengedte mindezt az utólsónál. Szép jelent volt. Jó lehet, ha valaki képes erre.

Bár talán mindannyian képesek vagyunk erre.

Kemény dió..

…a gyász. Még ha nem is konkrét személyt gyászolok, de egy időszakot, egy két ember közti megteremtett valóságot mindenképpen. Nagyjából a fejemban vannak a fázisai ennek, a szívemben pedig azok a pillanatok, amikor hasonló gyászfolyamaton mentem keresztül.

Ma abba a fázisba érkeztem, ami nem a szétesettség, nem a zavarodottság, hanem kőkemény masszív lehangoltság időszaka. És elviselhetetlen hol fizikai (hátfájdalmak, gerincem szét akar roppanni) hol csak lelki fájások. Tudom hogy egyszer vége lesz, tehát a reménytelenség, mint olyan nem játszik. Csaka túlélésre gyúrok. És ez a nehéz, mert figyelemelterelésben semmi nem segít. Barátok, vagy bárki, akivel beszélni lehetne legalább 500 km-re. Akihez eddig fordultam, kiesett a körből, hogy ne fájdítsam az ő szívét is. Akikkel itt múlattam az időt kiesnek, mert nem az én barátaim, hanem egy közös társaság tagjai. Marad a foci eb, ami nem túl hatásos, de 90 percre ha nem is kikapcsol, de csillapítja a gondolataimat.

Reggel megpróbáltam a jó öreg női praktikát bevetni: vásárlás. Voltam tehát vásárolni, és mivel jópár napja nem ettem, vettem magamnak egy jókedvű mosolygós gofrit is. De 3-szor fulladt kudarcba a “nem szabad sírni”-próbálkozásom. Először a babakocsis gyerekek láttán, majd egy strandröplabda-leárazás láttán, végül pedig amikor pakolni kellett a szalagra a vásárolnivalókat, ugyanis nem sikerült puzzle-szerűen úgy összeilleszteni a holmikat, hogy ne maradjon hely köztük, és pont téglalapot alkossanak. Aztán úgy gondoltam ez a vásárlás nem nekem való. Semmi nem akartam venni, még édességet sem, még a jó kis új rucikat sem néztem meg, semmi nem kellett egyszerűen.

Maradt az ágyban bőgés, és a “hátha elalszom”-reménykedés. Dolgoztam kicsit, és most talán elmegyek futni, de zene nélkül, mert mostmár bármit hallgatok sírás a vége. Asszem ma van az, hogy az emlékdömping megtámadja az agyam, és lefoglal belőle egy 99%-os szeletet, majd dörömbölő hangerővel a dobhártyámban rezegteti a “soha többé nem lesz ilyen” kegyetlen bántó hangját.

Egyszer biztos vége lesz. Egyetlen hasznom lehet, ha figyelem magam, és tudatosítom mikor mit érzek, és mikor mi segíthetne. Hogyha esetleg másnál találkozom majd ilyennel, legyen róla sajátélményem.

Végezetül pedig egy idézet, ami az elmúlt fél évemet fedi le. Íme az első boldog időszak után bekövetkező kételkedés:

“Úgyse hiszi senki el magának,

Hogy amit lát, az tényleg van.

Hanem várja, hogy a valódi látványt

Jelző kürtszó felharsan”

Majd a múlthét megvilágosodása, és elbizonytalanodása:

“Szól a kürt, ellibben a függöny

Amit most látsz az tényleg van

Kár, hogy mikor körbenéznél

A szélben a mécsesed ellobban”

Most pedig itt tartok:

“És támad akkor olyan sötét,

Amiben az élők kezét

Többet nem találod,

És ami elér, azt ütöd vágod.”

a dal szerint van feloldás:

“Én biztos helyről régről tudom,

Hogy a föld tányér, és hogy azon

Az emberek és a kövek

Lesznek a mannához a köret”

Már alig várom, hogy idáig is eljussak…

Talány…

miért szoktak szerelmi bánatra a nőknek csokit adni??

Hogy jól meghízzanak, mint egy tehén, és akkor már biztos nem kellenek senkinek, és nem fognak senki miatt sírni?

Végülis logikus…

Az utólsó napon visszanézni az elsőre…

Az utólsó napon mindig nézz vissza az elsőre.

Mikor valami végtelenül hosszúnak tűnik, mikor izgulsz hogy mi lesz, mikor félelemmel, várakozással, és nagy kérdésekkel állsz neki egy időszaknak…. Mikor végre vagy sajnos elkezdődik, és várod a végét, vagy azt szeretnéd, ha sohasem múlna el.

Aztán telik-múlik az idő, és itt van az utólsó nap. Én ilyenkor fogok egy bögre kólát (tudomtudom, ide a teát, vagy a tejeskávét illene, de nem tudom magamat megtagadni) kiülök az ablakba, ha lehet magasra, és kinézek az ablakon úgy, ahogy az első nap tettem. Megrohannak ugyanazok az érzések, és bárhogyis volt, felfogom, hogy vége van. Egy picit számot vetek, hogy érdemes volt e félni, sírni, várni, utálni ezt az időszakot, de csak picit, mert talán nem ez a lényeg. Hagyom, hogy megrohanjanak az emlékek akkor is ha csak egy hónapról volt szó, hagyom, hogy a hónap összes fontos pillanata egyszerre lehessen jelen bennem, és egyszerre, összekavarodva fejtsen ki egy furcsa együttes hatást…és persze kicsit izgulok, hogy mi lesz most.

Az első napoknak van egy különös hangulata, de az utólsóknak is. Egyiket sem szoktam szeretni, csak utólag. De minden utólsó után van újabb első- tulajdonképpen csak rajtunk múlik, hogyan osztjuk fel a világot..

“De mégis azért az jó ebben
Hogy kíváncsi vagyok vajon lesz-e

Végbélrákom vagy szívgyógyszerem
Unokáim, meg a többi ilyen dolog
Ami azt mutatja, hogy éltem…
S minden úgy lett-e amitől féltem.”

Fejlődés

Ma ugyancsak 13 km-en EGYSZERSEM álltam meg bőgni.

Lehet még innen tovább fejlődni?

(Azért annyira frankón még nem vagyok, de kezdek alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Tagadás fázisán túljutottam- ha ez mond vkinek vmit:))

Bizalom

Ma futás közben 13 km-en négyszer álltam meg bőgni…ez nem jó arány azt hiszem. De ez egy folyamat része.

Eszembe jutott, mikor december 30.-án kiültem az ablakba, az egész táj csupa hó volt, és éreztem egy óriási nagy felelősség érzést. Függetlennek éreztem magam, intuitív döntést hoztam, aminek nagyon sok racionális következménye volt. Téó, egyetem, család, belső képek, közhelyek ellen harcoltam nem keveset, de nem volt kérdés, hogy meg kell tennem, onnantól, hogy kimondtam magam előtt a döntő szót. Magaménak éreztem mindent, álmodoztam, célokat tűztem ki, ultimátumot adtam, igaz sok illúzió is volt közte. Talán azt mondhatom hogy amit kitűztem azt talán 80%-ban teljesítettem, de olyat is kaptam, amit egyátalán nem gondoltam volna. Vannak viszont fontos dolgok, amiket nem tettem meg, amihez nem voltam elég erős. Ezek miatt bűntudatom van. Mert azt jelzi, hogy nem bízhatok meg magamban.

Nem bánok semmit, csak félek. Félek, mert újra hatalmas bizonytalanságban ülök. Haragszom a világra, mert mindig, és mindig ezt kell átélnem. És mivel a világ nem elég konkrét, ezért haragszom sok mindenkire külön-külön is. Haragszom, mert nem vigasztalnak meg akiknek meg kéne. Nem ad biztonságot, akinek az lenne a dolga. Igen, a dolga.  Nem bízok bennük, bár ezt soha nem is tettem.

Persze jobb ha haragszom, mert abban van erő. Abban van egy énerő, egy dac, amit a haragból át lehet fordítani kreatív alkotóvá. A haragom véd meg. Ha még az sem lenne, el lennék veszve.

Nem tudok bízni? Jó a piár, de a felszíni szociabilitás csak egy nagyon pici szeletemről próbálja elhitetni a közönséggel, hogy íme ez vagyok én?

A bizalom szerintem nem verbális. Nem akkor tudok bízni, ha el tudom mesélni az egész életem fűnek fának. A bizalmat nem lehet verbalizálni. Egy ember bizalma a gesztusaiban, a hozzáállásában, a bátorságában tükröződik. Nem igaz, hogy azt lehet bántani, aki bízik. Nem igaz, hogy az fog pofára esni. Mert aki bízik másban, az magában is bízik. Nem tudok erről személyes élményt mondani, hogy ez milyen, de át kell konstruálnom ezt a fogalmat.

De tudjátok mit, most nem is akarok bízni. Egy jó darabig…

Majd szólok, ha eljutottam addig, hogy tudok majd mit kezdeni egy új kihívással. Utálom, amikor nem én dönthetem el, hogy mikor állok készen rá. De ha visszagondolok, baromi kevés olyan helyzetet tudok mondani az életemből, amikor megvárták volna, hogy készen álljak egy kihívásra. Mégis megfeleltem, mert különben már nem lennék itt. Csak valszleg mivel nem álltam készen rá, nem tudtam megtalálni a megfelelő megoldást. Olyan megoldásokból építettem az életem, amik biztosították a túlélést, de a minőséget nem. Azt már nem lehetett megvárni, hogy úgy oldhassak meg egy problémát, hogy az ne tűzoltás legyen. Szerintem nem nyomás alatt nő a pálma, de erről már beszéltem. Ahog nézem ebből sem lesz minőség, de megoldás biztosan. Na talán ebben az egyben bízom. Végre találtam egy pontot magamban amiben jelen pillanatban bízom. Hurrá, akkor most a csúcson kell abbahagyni….

Cserbenhagyó álom, és Kispál

Azt akartam álmodni, hogy szuperhős vagyok, és lelövök mindenkit, aki bánt. Azt akartam álmodni, hogy olyan erős rajtam a golyóálló mellény, hogy a legerősebb bántás sem jön be rajta, csak úgy leppattognak rólam a golyók, ahogy próbálják megsemmísíteni a lelkem, az önbecsülésem, és mindent, ami én vagyok. Azt akartam álmodni, hogy a golyózápor közepében fütyürészve sétálok hazafelé, miközben a támadóim vért izzadva tartják a gépfegyvert, és csodálkoznak, miért nem hatnak a töltények.

“Gumicsizmában gázolok át a sáros véren,

Nem fordulok meg, itthagyok mindent, amitől féltem.

Nem fordulok meg, nincsenek többé fordulatok.

megyek gumicsizmában, és talán még fütyülni is fogok.

Békaemberként átúszok a hullámzó égen

Nem bukkanok fel, nem nagyok a távolságok, már értem

Miért van alattam a fű közt annyi gumicsizmás ember,

Azt hitték sima vérfürdő, nem gondolták, hogy tenger

A Titanic süllyed, én Leonardo Di Caprio vagyok,

‘912-t írunk, és mindjárt meghalok.

Meghalok, és megismétlek millió halált,

Csak még egy cigi a taton, aztán rám a kamerát…”

Nem ezt álmodtam. Valami tök mást…

Pedig igazán megérdemeltem volna, de ha már álmomban sem lehetek ilyen, akkor hát marad a kispál, a 120, és az üvöltő hagszórók:

“Józan ész, mikor kimész, én becsukom az ajtót.

Ne jöhessél többet újra,

Nem akarom megbeszélni, ez milyen pokol melyik bugyra.

Amúgy kocsmában vannak bölcsészek, majd azokkal megbeszéled,

Úgyis meg ha csajozni akarsz a csajokkal és

Szia, köszi, szervusz, heló, picsába el veled,

Szia, köszi, szervusz, heló, picsába el vele“