Jó, hogy jöttél / Feldmár András (1995) alapján/

Az anyai ösztön. Állítólag mindenkiben van. Állítólag a szoptató anyák teje megindul, ha gyereksírást hallanak, akkor is, ha nem az övék. Állítólag ez genetikai. Állítólag nincs értelme attól félni, hogy nem tudom majd szeretni a gyerekem.

Én láttam már olyat, ahol egy anyának nem a gyermeke a legfontosabb. Nem arról beszélek, amikor felhasználják a gyereket, meg amikor önzőségből gyereket szülnek, hogy nekik jobb életük legyen. Az is gusztustalan dolog. Amikor küldetést akasztanak egy védtelen csecsemő nyakába, és aki öntudatlanul ezt a sorsot teljesíti majd be, anélkül, hogy tudatában lenne, milyen erő hajtja. De ezeknek a gyerekeknek kijut a szeretet, csak FELTÉTELhez kötve… de miért van az, hogy valakihez még feltételhez kötve sem jut el néha?

Az anya hibája? Van olyan anya aki direkt nem szereti a gyerekét? Nem hiszem. Nem hiszem, hogy direkt. Eddigi gondolkozásom óriási fordulópontja volt, mikor meghallottam azt a megfogalmazást, hogy “mert valami felülírta az anyai érzéseket. Mert nem tudta őket átélni” Tehát nem az van, hogy nem akart szeretni, és anyaként viselkedni hanem nem tudott.
Következzen az idézet:

“Lehet-e egy csecsemőt erőszakosnak tekinteni? Nem vitás, hogy a nem kívánt gyerekek, akiknek az édesanyja nem képes örömmel fogadni őket, a túlélsük érdekében kénytelenek megszállóként, hódítóként viselkedni, hízelegni, vagy manipulálni. Vannak, akik sohasem érzik otthon magukat, állandóan menekülnek, néhányan a legjobb esetben is csak rejtekhelyet találnak. Sokunk szülei- R.D. Laing szavával- diafóbiában szenvedtek: ez a másik ember általi érzelmi érintettségtől, közvetlen hatástól való félelem. Képzeljük el, milyen énképet alakít ki magában az a csecsemő, akinek a mosolyát, kinyújtott karját a szülő fenyegetésnek, veszélynek, manipulációnak, követelőzésnek, erőszakoskodásnak, szipolyozásnak, csapdának értékeli!

…

Attól félünk a legjobban, ami már megtörtént. A múltat vetítjük ki a jövőre, és reszketünk a félelemtől, hogy mi jöhet még. Ha szüleink nem voltak képesek örömmel fogadni bennünket, mindenhova félünk belépni, félünk az új helyzetektől, mert hátha a múlt megismétli önmagát.

…

A múlt nem jósolja meg a jövőt. Minden pillanat fordulópont, a szokásokat meg lehet törni.”

Több helyről másoltam be, hogy benne legyen a megoldás is:)

Tehát az,hogy az anyánk lelkében úszni nem volt jó, nem jelenti azt, hogy senki másnak a lelkében úszni sem lesz jó. Lehet hogy az anya csak annyira félt valakit közelengedni, hogy még a gyerek elől is féltette magát. És ettől felülíródhat az anyai ösztön.

Az meg, hogy a múlt ne jósolná meg a jövőt…. van, hogy igen. De az nem a múlt, hanem a mi viselkedésünk, amiben a múlt tükröződik. Sokan igenis azt tapasztalják, hogy igenis mindig megjósolja a múltunk a jövőnket. Pedig csak mi reagálunk mindenre úgy, ahogy a múltban megszoktuk- és ezzel alakítjuk a jövőnket is ugyanolyanná.

Az én véleményem az, hogy először csak ismerjük fel ezeket. Lássuk meg, hogy mit csinálunk. Ne akarjunk erőszakosan változatni, mert az erőszak csak erőszakot szül.A legrosszabb érzés, ha amit teszek számomra érthetetlenül, látszólag tőlem függetlenül sodor magával. Ha felismerem, ha meglátom mi történik, akkor már nem sodor. Akkor már bekerült a látóterembe, és előbb utóbb kontrollálni tudom.

Ez a poszt csak a felismerést szolgálta. Lássunk ilyet is…

Thank you Dr. Spock- avagy:na ezért gondolkozzunk el, mielőtt könyvet írunk

Például a születés traumája, ami egyszeri trauma, egy elválasztás, elszakadás traumája, kompenzálható, ha elég szerencsések vagyunk, s az anyánk nagyon hosszú ideig szoptatott minket. Mondjuk hat szoptatás naponta, legalább egy évig, az 2160 pozitív tanulás. Mert mi is történik akkor? Az anya az elválasztás után fölvesz, a testéhez vesz, odaadja a testét, egyek vagytok, majd nagyon finoman elválaszt, trauma nélkül, letesz, utána újra visszakerülsz. Tehát kb. 2160-szar kell elmagyarázni, hogy az elválás az nem jelenti azt, hogy az örökké tart, vissza lehet jönni, s el lehet válni, s valamit lehet üríteni, s aztán újra lehet töltekezni, tehát 2160, jó esetben 3000 vagy több alkalommal kell ennek végbemenni, hogy a születési traumát természetes úton elfelejtsük. Ez az élet egyik nagy problémája, hogy sokkal mélyebb az, amit a fájdalomból tanulunk, mint az, amit a szeretetből, s a jó élményekből tanulunk….

….

amikor egy nő szoptat, akkor a nők is, a férfiak is olyasfajta dolgokat mondanak neki, mint például: „Nézd milyen nagy a gyerek, még mindig szoptatod?” És nem mindenki jön rá arra, hogy azok az orvosok, vagy azok a nők és férfiak, akik ezt mondják, irigységből mondják. Ha az ő anyjuk nem adott tejet sokáig és jó szívvel, akkor senki más se kapjon. Tehát az irigység nagyon érdekes módon, például orvosokon keresztül is megnyilvánulhat. Dr. Spock, akinek sok millió ember olvasta a könyvét, s akinek a könyve alapján sok millió ember nevelte a gyermekét, most körülbelül nyolcvan éves, s most mondja, hogy tévedett, mert a könyvében azt írta, hogy ne szoptassák a gyerekeket. Most azt mondja – „tévedtem, jobb szoptatni”. De kb. negyven évig ez az ember befolyásolta a nőket, mert a könyvében az szerepelt, hogy nem kell szoptatni, hát nem szoptattak. S most azt mondja – mielőtt meghal – hogy hopp, hibáztam.

Tévedni emberi dolog, de nem mindegy miben, nem mindegy hány embert hülyítek vele, és nem mindegy mennyire vállalom a felelősséget.

Nem csak Spockra gondolok most. Nem gondolom, hogy arra kéne 21 évesen hivatkozni, hogy “jaj, engem azért nem szoptatott amúgy az anyám, mert nagyon jót akart, és szakkönyveket olvasott”. (bár az örök igazság most is bebizonyosodott, hogy az nevel jól, aki érzésből teszi, nem könyvből) Csak ez épp egy olyan pont, ahol személyesen érzem, hogy lehetett volna jobb életem, akár.

Nem rossz az élete attól valakinek mert az anyja Dr. Spockot olvasott, csak annyit gondolok, hogy lehetett volna sokkal jobb. Ő pedig csak egy a sok közül. Szerintem egy pszichológus vállalja a felelősséget azért amit ír.

Sőt: Azért is, amit a média csinál belőle. Ok, erről nem ő tehet. Hanem? a média? És ez nem felelősségtolás? Ha ő olyan okos ember, és tudja, mit csinál belőle a média, és tudja hogy ez rossz, akkor nem védekezik azzal, hogy “én ilyet nem mondtam”. Tudja, hogy az emberek 70%-a attól még azt látja.amit ő nem mondott.

A tudás felelősség. Ha tudom mi lesz a tettem következménye vállalnom kell akkor is, ha én nem azt akartam.

Szerintem.

Na erről ennyit.

Még mindig az örök kérdés…

“Hallgató: Ha valaki elmenne hozzád, s azt mondaná, hogy angyalokat lát és hangokat hall, s ettől szenved, akkor mit mondanál neki?

Akkor azt kérdezném, hogy ettől miért kell szenvedni? Elhiszem neki, hogy szenved, de inkább azon dolgoznék vele, hogy nem tudna-e úgy angyalokat látni s hangokat hallani, hogy közben élvezi és nem szenved. Nem ijednék meg, sőt arra is megkérném, hogy nem tudná-e nekem is megmutatni az angyalokat, mert nagyon élvezném, ha én is látnám és hallanám őket. Általában az emberek azért szenvednek, amikor ilyen dolog történik, mert abban a pillanatban azt hiszik, hogy betegek, vagy azt, hogy valami rettenetes dolog történik velük.”

/Feldmár András: Tudatállapotok szivárványa/

Tulajdonképpen ez az amin én is sokat gondolkoztam, hogy miért akarunk mindig mindenáron mások lenni? Én nem látok angyalokat, bár vannak olyan dolgok, amiket furcsán élek meg, és megtanultam örülni ennek, hogy én így élem meg, és nem másképp. Mert a normális tényleg sokszor unalmas. (pl. hogy sokszor tündérmesének érzem az életem, és ez sokszor megnehezít, de ugyanakkor rengeteg extra élményt ad)

Ugyanakkor azt gondolom, hogy az “abnormalitások” valamilyen sérülésből származnak. Ezért van velük több “baj”. Ha ez így van, és meg lehet szüntetni a baj forrását, akkor tegyük. Emellett persze alap szinten megmaradhat az embernek a “furcsasága”. (Jelenesetben hogy angyalokat lát) Ha azonban már nem lehet helyrehozni, akkor nagyon jó megoldás a fent felvázolt. Mert valóban vannak olyan tulajdonságaink, amik ellen hiába küzdünk. amitől egyediek leszünk.

Én tudom hogy maximalista vagyok. Tisztában lehetek azzal is hogy ez miért alakult így. Kezdhetek küzdeni ellene, de igazából nem fog menni, és az is hozzátartozik, hogy ettől (is) vagyok az aki. Amit elértem az életben ennek köszönhetem, és amit elcsesztem, és elcseszek a mai napig is, azt is. Mondhatnám, ez a legrosszabb és legjobb tulajdonságom. Ha valaki segíteni szeretne rajtam, nem azt mondja “ne legyél maximalista”, hanem azt mondja, “ne szorongj emiatt”. A kulcs, hogy elfogadjam magam ilyennek. Persze törekedhetek arra, hogy ez valamennyire normális szinten mozogjon, de teljesen feladni magam úgysem tudom. Annyiféle ember létezik, és a legcsodálatosabb dolog a világban, amikor valakit megismerek, befogadom a lényét, és megértem, megérzem hogy ő milyen. És segítek neki abban hogy úgy lehessen boldog ahogy van.

A szavak furcsa teremtmények… Feldmár is hosszászólt:)

Olyan szupi, mikor gondolok valamit, azt leírom, és valaki nagyon okos ember elmondja egy előadáson, és nekem hízik a májam. Írtam egy posztot nemrég. Ma meg olvastam egy Feldmár előadást. Egy részlete következik:

“Jung használ két szót az egyik írásában. Az egyik a pleróma, a másik a kreatúra. A pleróma a káosz. Ilyen a világ. A kreatúra az, amikor rávetítjük a világra a logoszt, a szavakat. Az eszkimóknak például több, mint húsz szavuk van a „hó”-ra. Az angolban talán van öt. Az, hogy mit látunk és mit nem, attól is függ, hogy van-e rá szavunk vagy nincs. De ha van is rá szavunk, az még nem jelenti azt, hogy olyan valóban létezik. Lehet, hogy ez is olyan rész, amit azért teremtettünk, hogy beszéljünk róla. Nem szabad elfogadni azt, hogy valami létezik csak azért, mert beszélünk róla. Lehet, hogy nincs. Lehet, hogy rosszul szedtük szét a világot.”

Tehát nem csak az van, hogy létezik az is, amire nincs szó, hanem sokszor olyanra is van szó, ami nem létezik. Bár ezen filo órán régen sokat gondolkoztunk. Azt mondta a Hegedüs, hogy amire szavunk van, az létezik. Hétfejű sárkány is létezik, mert el tudjuk képzelni. És akkor már van. De ez is egy másik megközelítés.