Egy éjjel az E75-ön

Már nem vagyok a régi- jutott eszembe hajnalban, amikor olyan álmos voltam, hogy egy nyomorék 300 km-es úton meg kellett álnom pihenni. Szundítani egy cseppet, mert már elbóbiskoltam a volánnál, és csúnya lennék szerintem szalagkorlát által szétszabdalva.  Ja és még állítólag a világnak szüksége van rám:)

Szóval megálltam. Hideg, barátságtalan BP kúton, kamionok mögött, hogy azok majd eltakarják a vakító fényt, és le tudjam hunyni a szemem. Az egész amúgy azért volt, mert odafelé Varsóba menet elaludtam, de nem tudtam teljesen, így aztán csak félálomig jutottam a kényelmetlen anyósülés miatt. És a megkezdett alvást ugyebár be kell fejezni, addig nem hagy békén a kis szervezetem, amíg be nem fejezem. Így hát hajnali 3:10kor másfél nap ébrenlét után megkockáztattam, hogy most ugyan el is rabolhatnak itt az autópálya szélén, de akkor is 50 percig még csukva tartom a szemem.

Nem vagyok jól mostanában- gondoltam, mikor újra útnak indultam. Be kellett vallanom, hogy csak azért csináltam az egészet, hogy végre olyan fáradt legyek, hogy emiatt az egész másnapot végigaludjam. Hogy ne kelljen azon gondolkoznom, hogy mivel ütöm el az időt. Ne jusson időm gondolkozni. Ehhez képest persze nem alszom, hiszen dolgozom, és a telefon bizony kegyetlenül cseng minden 10 percben, és figyelmeztet arra, hogy ilyen olcsó trükkel nem tudok elsinkófálni egy napot az életemből. Figyelmeztet, hogy ez a nap is egy értékes nap, és hogy érezzem akármilyen rosszul magam, legyen bennem bármekkora űr, ki kell használni minden egyes napot az életünkből.

Hullámzom - vettem észre az éjjel, mikor egy nap viszonylag jóllét után újra rámtört a hiányérzés. Kegyetlenül, és alattomosan jött, olyan volt, mint egy gyorsan felbukkant köhögésroham. Csak egy picit nem figyel oda az ember, és már hirtelen besunnyog a lelkébe. Vettem egy teát a benzinkúton, beültem a kocsiba, és vártam hogy megérkezzenek a repülőgépszerelők az istentudja milyen alkatrészért, ami miatt ide kellett jönnöm. Kevergettem a cukrot a teában, próbálgattam rá a fedőt, és azon tűnődtem, hogyhogy nem adnak hozzá citromot, vagy legalábbis édesítőszert. A lehúzott ablakon át beáramlott a hűs éjszakai levegő, és vele együtt az érzés, hogy valami, vagy valaki pokolian hiányzik.

Egy fél nappal ezelőtt még azt éreztem, hogy okos nő vagyok, és erős, és magabiztos. És hogy jól döntöttem, és hogy én vagyok a saját sorsom kovácsa.  Aztán ott 0:20 perckor ahogy a forró tea kontrasztot adott a fagyos éjszakának, összekucorodtam, és arra gondoltam: pokolba minden erős okos, és magabiztos nővel. Gondolkoztam, hogy mi, vagy ki hiányzik. És arra jutottam, hogy az álmaimat már feladtam. Nem az álmaim hiányoznak. Lemondtam róluk. Itt ülök a kőkemény valóságban, elhiszem, hogy csak ennyi vagyok, és csak ennyi az életem, és nem akarok senki más lenni. Mégcsak jobb életet sem akarok, csak őt. Még egy icipicit belőle.

Magamba szívtam Kerri Bredsó életerejét a szexésnyújorkból, és Helen Hunt báját a “Lesz ez még így se”-ből. Nemsokára elfogadom majd, hogy ez a nap is csak egy nap az életemből, ami alatt akár történhetne velem egy csomó jó dolog is, ha hagynám. De most még megpróbálkozok aludni egy kicsit. Hátha mikor felébredek, azt veszem észre, hogy már csak egy futásra jut idő, aztán újra éjszaka van. Holnap pedig vendégem lesz:)

Úgyhogy semmi vész, Jack Nicholson szavait idézve lesz ez még így se…..

Szomorú vagyok

“Ááá… Engem senki se szeret”- mondhatnám nagy sóhajjal kísért suttogó hangon, de most amúgy nem ez a baj.

Már tegnap szomorú voltam, mert elszúrták a reggelem. Mert utána hőemelkedésem lett, és nem tudtam kialudni magam. Hiába tudtam, hogy jön az EB döntő, nem örültem. Nem izgultam, egyáltalán nem voltam lelkes. Pedig ezt vártam egy hónapja, és álmodni sem mertem volna, hogy a döntőben leszünk. Ismerős az érzés, amikor valamit már nagyon régen várok, a bekövetkezése előtt hirtelen szomorú leszek. Mert annyira sokat készültem rá, mert izgalmas volt ábrándozni hogy milyen lesz, és visszaszámolni a napokat, és tudom, hogy mindjárt eljön, de ezzel nemsoká el is múlik.

Tudtam hogy ma megyek haza, és attól sem voltam lelkes, pedig annak még most is örülhetnék.

Nem voltam lelkes a döntő alatt, ki is kaptunk persze, ma meg megint elszúrták a reggelem. Pedig olyan jót aludtam. Szabad ég alatt. Csípős hideg levegő, és jó meleg takaró között. És fel kellett kelni, és kiűzettek a paradicsomból, hogy a purgatóriumban várjak. Most müzlit szürcsölgetek, és várom, hogy elindulhassak Budapestre, ahol egy hideg lakásban befészkelem majd magam a nagy franciaágyba és magyar tévét bámulok majd.

Ja és szomorú vagyok egyébként. Tudom az okát, de nem mondom meg.

Ááá… Engem senki se szeret.

(pianissimo, sóhaj)

Tagadással az állandóságért

Azért tagadunk, hogy a változatlanságot fenntartsuk. Azért tagadunk, mert azt hisszük, ha úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi, akkor  meg nem történtté tehetjük a megtörténtet.

Amikor két ember között fennáll egy szitu. Ami rossz, amiben egyik biztos, de talán mindkettő szenved, és nevezzük aktív félnek azt, aki lép. Ha felnőtt-gyerek viszonyról van szó, akkor ez mindig a gyerek. Mert biztos hogy ő szenved jobban, biztos hogy ő az őszintébb, ő a bátrabb, és ő az akinek életbenmaradás kérdése (ha más nem érzelmileg) hogy megpróbálja meváltoztatni a szituációt.

Jön egy cselekedet, ami a drámában a tetőpont lenne, az amerikai filmekben meg a tratratratra egetrengető zenével kísért rész, amin mindeki meghatódik, majd eltelik egy-két nap, és minden megy tovább a régiben.

A gyerekek azért csinálnak néha durva dolgokat, mert azt hiszik, mostmár ennél minden jobb. Bármilyen irányú a változás, legalább változás…. és a legrosszabb ami történhet a felnőtt részéről, az a tagadás, az állandóság mindenáron fenntartása.

Hogy felkelünk másnap vagy harmadnap, és ugyanúgy töltik a kakaót, mintha mi sem történt volna. A gyerek meg gondolkozik, és hülyének érzi magát, hogy mindaz ami nemrég történt csak az ő képzelete szüleménye lett volna?

Sokan, ha nem tudnak mit kezdeni egy helyzettel, akkor az a legegyszerűbb, ha figyelmen kívül hagyják. Sok ilyen helyzetet éltem át gyerekkoromban, sokféle felnőttel, és tekintélyszeméllyel, és akkor megpróbáltam a tetteiket megmagyarázni, hogy biztos nekik van igazuk, de mostmár biztos vagyok benne hogy ez gyávaság. Gyávaság megcsinálni egy cirkuszt egy ajándék miatt 20 ember előtt, kirohanni bőgve, majd visszajönni, és folytatni mindent a régiben. Gyávaság 3 átaludt és végigbőgött nap után felkelni, munkába menni, és közben úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Gyávaság egy vallomás után vicces sms-t írni, és ugyanúgy beszélgetni az időjárásról, meg satöbbiről.

Mivel tehetetlen voltam, és kiszolgáltatott, sosem mondtam azt, hogy hahóóó! Most miről beszélünk? Inkább cinkosságot vállaltam, ezzel tulajdonképpen azt mondva “bocs, hogy megpróbáltam egy szót is szólni, tegyünk inkább úgy, mintha minden oké lenne, még akkor is, ha én szenvedek. Ez téged ne érdekeljen, neked így biztos kényelmesebb.”Tulajdonképpen örülhetnék annak, hogy ez mostmár nincsen így. És hogy sosem fogom többé ezt tenni. Hogy tiszteletben tartom magam annyira, hogy nem asszisztálok gyáva emberek játékához.

Fontos lépéseket tenni, amikhez sok bátorság kell, néha mindenki tud. Van, aki iszik egy vödör viszkit, és úgy állít oda a szerelme háza elé. Van aki felhergeli magát, és felhívja a férjét, hogy most azonnal válni fog. Az amerikai filmek mindig csak eddig mutatják. Odamegy a hősszerelmes a focipályára, és transzparensekkel végigrohangál rajta, hogy “szeretlek édesem”. Mire “édesem” a nyakába ugrik, és minden jó, ha vége jó. Azt sosem mutatják, hogy pár nap múlva mi lesz. Hirtelen felindulásból bárki cselekedhet bármit, az igazi erő a következetességhez kell. Ahhoz, hogy amit tettél, az végleges. Az egy változást eszközöl, amihez te ragaszkodsz. Különben a saját tetted vágod a kukába és vonod vissza.

Most éltem meg, hogy a lehető legrosszabb érzés, amikor azt érzem, hogy már megint minden visszaáll a régibe. Én sokszor voltam a drasztikus változtatások híve: költözködések, nagy beszélgetések, elhatározások, “csapot-papot otthagyok”-ok. És akkor lettem feszült, mikor azt éreztem, hogy az életemben ennek ellenére újra és újra ugyanazok a problémái merültek fel. Mindig ugyanaz a lemez- mondtam. Most rájöttem, hogy ez az “ugyanez a lemez” ÉN vagyok. És hogy én ÉNmaradok, hozhatok akármilyen döntést. Magam elől mexikóba is menekülhetek, oda is utánam fogok jönni:)

Feloldásként pedig következzen egy Dolák- Sally vers a témához:

Imádom engem, imádom én,

Hiába kérem, legyek enyém,

Évek óta vágyakozva rólam álmodok

Nélkülem már élni sem tudok

Megtennék bármit értem talán

Egy dolgot várnék tőlem csupán

Higgyem el már végre azt, hogy több vagyok nekem

Mint az első diákszerelem

Komolytalannak tűnik, de van benne igazság:)

Gennyesen szép fájdalom egyenesen Hollywoodból

Nemrég olvastam egy blogbejegyzést, ami tényleg gyönyörűnek mutatta be a fájdalmat. “Mész te a …”- gondoltam. Pedig a művészet erre való, hogy szépnek mutassa be a fájdalmat. Elhárítás ez is, de jótékony, mert megvéd minket, és felhívja a figyelmünket arra, hogy lehet hogy szörnyű, amit érzünk, de érzünk, és maga ez is lehet már gyönyörű.

Ma komolyan vaciláltam, hogy belekezdjek-e fél nap bőgés után az “igazából szerelem” című remekműbe. Tudjátok mennyire előítéletes vagyok hollywooddal, főleg ami az amcsi szeretet-felfogást illeti. Úgy szoktam lenni vele, hogy néha könnyed kikapcsolódásnak azért elmegy, de ilyenkor?

Ráadásul a karácsonyról szól amit utálok, és a szeretetről, meg a  szerelemről amikkel szintén hadilábon állok. Aztán végülis arra gondoltam, hogy max bőgök mégegy jót.

Magam is meglepetten állok a hatás előtt: szerintem szép volt a film. Mesei, de szép, és megszépítette bennem a fájdalmamat. Rájöttem, hogy ha az ember nem azt nézi hollywoodban, hogy mi az amit nem érhet el, ha nem hiszi el egy szavát sem jobban, mint a Nils Horgersonnak, akkor lehet olyan hatása mint a meséknek. Akkor lehet gyógyító. Mert lélek szempontjából hiteles. A lélek torzít, fantáziában játszik, satöbbi. Akár elvont szinten hihetünk is ezekben. Emlékszem arra a korszakomra, amikor lefordultam volna a székről, ahogy a fájdalmat átélő anya megható jelenetéből gejl zenével szépséget próbálnak kicsikarni. De ma ez volt az üzenete, hogy a fájdalom is lehet szép. És megszűnt kínzónak lenni.

Amúgy ha rossz passzban vagyok, mindig az Art mozikba rohanok, (ha jóban akkor is) és próbálgatom milyen szörnyűségeket bír el a pszichém. Mert a művészfilmekben talán inkább a valóság van, de a nyers, és undorító valóság. Ami fáj, és ami egyátalán nem szép. Elcsúfítja a természetes örömöt, míg hollywood megfelelő némi kritikusságot nélkülöző állapotban a rosszat is széppé teheti.

Nekem legalábbis ma ezzel be is teljesítette a küldetését.

Életérzés..

Van olyan kéremszépen, amikor Lovasi András jobban tudja mi van itt belül, mint én. Hát most ez van. Most csak ennyit tudok közölni a világgal, most az életérzésem Kispál. És az is csak azért, hogy mentsem magam valahogy.

“Szádba rágtam, jól elmondtam

Amit elmondani nem lehet

Azt gondoltam élvezed majd ,

Hogy a felvázolt esetek nem a te bőrödre mennek

Nem kell hogy beleengedd magad a fortyogó barnás zöldes lébe.

És most meg azt mondják, hogy bocs de mégis kéne

Ne sírjál, ne is nedvezz

Ne nyúlj a régi sebhez

Ne vérezz ne izzadj

Ne köpködj, hogy na most mit vagy úgy oda

Élj szárazon,

A test kis sziget, maradj azon lelkecske

Tengerre néző szobába alszol máma.

A sós pára, a könnyű ködök, a felhőjáték a felhők mögött

Égi tenger, tejszínputtók, a fémen harmat, ha van egy kis apród:

Azt a kólagépbe kéne dobni,

Levet ereszt a lélek

Most mi- itt a baj- a földön vagyunk

Itt nem szégyen ha mindent hagyunk folyni,

A föld csak nyeli,

Ha vér, ha harmat mindegy neki.

Itt minden megvolt, tényleg igaz

A lándzsahegyre rászúrt szivacs

Ugye elalszol ma drága

Ha nem is vígasztal senkise máma

Tudom menni fog nélkülem is

Tudom hogy tudod”