Egy éjjel az E75-ön

Már nem vagyok a régi- jutott eszembe hajnalban, amikor olyan álmos voltam, hogy egy nyomorék 300 km-es úton meg kellett álnom pihenni. Szundítani egy cseppet, mert már elbóbiskoltam a volánnál, és csúnya lennék szerintem szalagkorlát által szétszabdalva.  Ja és még állítólag a világnak szüksége van rám:)

Szóval megálltam. Hideg, barátságtalan BP kúton, kamionok mögött, hogy azok majd eltakarják a vakító fényt, és le tudjam hunyni a szemem. Az egész amúgy azért volt, mert odafelé Varsóba menet elaludtam, de nem tudtam teljesen, így aztán csak félálomig jutottam a kényelmetlen anyósülés miatt. És a megkezdett alvást ugyebár be kell fejezni, addig nem hagy békén a kis szervezetem, amíg be nem fejezem. Így hát hajnali 3:10kor másfél nap ébrenlét után megkockáztattam, hogy most ugyan el is rabolhatnak itt az autópálya szélén, de akkor is 50 percig még csukva tartom a szemem.

Nem vagyok jól mostanában- gondoltam, mikor újra útnak indultam. Be kellett vallanom, hogy csak azért csináltam az egészet, hogy végre olyan fáradt legyek, hogy emiatt az egész másnapot végigaludjam. Hogy ne kelljen azon gondolkoznom, hogy mivel ütöm el az időt. Ne jusson időm gondolkozni. Ehhez képest persze nem alszom, hiszen dolgozom, és a telefon bizony kegyetlenül cseng minden 10 percben, és figyelmeztet arra, hogy ilyen olcsó trükkel nem tudok elsinkófálni egy napot az életemből. Figyelmeztet, hogy ez a nap is egy értékes nap, és hogy érezzem akármilyen rosszul magam, legyen bennem bármekkora űr, ki kell használni minden egyes napot az életünkből.

Hullámzom - vettem észre az éjjel, mikor egy nap viszonylag jóllét után újra rámtört a hiányérzés. Kegyetlenül, és alattomosan jött, olyan volt, mint egy gyorsan felbukkant köhögésroham. Csak egy picit nem figyel oda az ember, és már hirtelen besunnyog a lelkébe. Vettem egy teát a benzinkúton, beültem a kocsiba, és vártam hogy megérkezzenek a repülőgépszerelők az istentudja milyen alkatrészért, ami miatt ide kellett jönnöm. Kevergettem a cukrot a teában, próbálgattam rá a fedőt, és azon tűnődtem, hogyhogy nem adnak hozzá citromot, vagy legalábbis édesítőszert. A lehúzott ablakon át beáramlott a hűs éjszakai levegő, és vele együtt az érzés, hogy valami, vagy valaki pokolian hiányzik.

Egy fél nappal ezelőtt még azt éreztem, hogy okos nő vagyok, és erős, és magabiztos. És hogy jól döntöttem, és hogy én vagyok a saját sorsom kovácsa.  Aztán ott 0:20 perckor ahogy a forró tea kontrasztot adott a fagyos éjszakának, összekucorodtam, és arra gondoltam: pokolba minden erős okos, és magabiztos nővel. Gondolkoztam, hogy mi, vagy ki hiányzik. És arra jutottam, hogy az álmaimat már feladtam. Nem az álmaim hiányoznak. Lemondtam róluk. Itt ülök a kőkemény valóságban, elhiszem, hogy csak ennyi vagyok, és csak ennyi az életem, és nem akarok senki más lenni. Mégcsak jobb életet sem akarok, csak őt. Még egy icipicit belőle.

Magamba szívtam Kerri Bredsó életerejét a szexésnyújorkból, és Helen Hunt báját a “Lesz ez még így se”-ből. Nemsokára elfogadom majd, hogy ez a nap is csak egy nap az életemből, ami alatt akár történhetne velem egy csomó jó dolog is, ha hagynám. De most még megpróbálkozok aludni egy kicsit. Hátha mikor felébredek, azt veszem észre, hogy már csak egy futásra jut idő, aztán újra éjszaka van. Holnap pedig vendégem lesz:)

Úgyhogy semmi vész, Jack Nicholson szavait idézve lesz ez még így se…..

Szomorú vagyok

“Ááá… Engem senki se szeret”- mondhatnám nagy sóhajjal kísért suttogó hangon, de most amúgy nem ez a baj.

Már tegnap szomorú voltam, mert elszúrták a reggelem. Mert utána hőemelkedésem lett, és nem tudtam kialudni magam. Hiába tudtam, hogy jön az EB döntő, nem örültem. Nem izgultam, egyáltalán nem voltam lelkes. Pedig ezt vártam egy hónapja, és álmodni sem mertem volna, hogy a döntőben leszünk. Ismerős az érzés, amikor valamit már nagyon régen várok, a bekövetkezése előtt hirtelen szomorú leszek. Mert annyira sokat készültem rá, mert izgalmas volt ábrándozni hogy milyen lesz, és visszaszámolni a napokat, és tudom, hogy mindjárt eljön, de ezzel nemsoká el is múlik.

Tudtam hogy ma megyek haza, és attól sem voltam lelkes, pedig annak még most is örülhetnék.

Nem voltam lelkes a döntő alatt, ki is kaptunk persze, ma meg megint elszúrták a reggelem. Pedig olyan jót aludtam. Szabad ég alatt. Csípős hideg levegő, és jó meleg takaró között. És fel kellett kelni, és kiűzettek a paradicsomból, hogy a purgatóriumban várjak. Most müzlit szürcsölgetek, és várom, hogy elindulhassak Budapestre, ahol egy hideg lakásban befészkelem majd magam a nagy franciaágyba és magyar tévét bámulok majd.

Ja és szomorú vagyok egyébként. Tudom az okát, de nem mondom meg.

Ááá… Engem senki se szeret.

(pianissimo, sóhaj)

Tagadással az állandóságért

Azért tagadunk, hogy a változatlanságot fenntartsuk. Azért tagadunk, mert azt hisszük, ha úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi, akkor  meg nem történtté tehetjük a megtörténtet.

Amikor két ember között fennáll egy szitu. Ami rossz, amiben egyik biztos, de talán mindkettő szenved, és nevezzük aktív félnek azt, aki lép. Ha felnőtt-gyerek viszonyról van szó, akkor ez mindig a gyerek. Mert biztos hogy ő szenved jobban, biztos hogy ő az őszintébb, ő a bátrabb, és ő az akinek életbenmaradás kérdése (ha más nem érzelmileg) hogy megpróbálja meváltoztatni a szituációt.

Jön egy cselekedet, ami a drámában a tetőpont lenne, az amerikai filmekben meg a tratratratra egetrengető zenével kísért rész, amin mindeki meghatódik, majd eltelik egy-két nap, és minden megy tovább a régiben.

A gyerekek azért csinálnak néha durva dolgokat, mert azt hiszik, mostmár ennél minden jobb. Bármilyen irányú a változás, legalább változás…. és a legrosszabb ami történhet a felnőtt részéről, az a tagadás, az állandóság mindenáron fenntartása.

Hogy felkelünk másnap vagy harmadnap, és ugyanúgy töltik a kakaót, mintha mi sem történt volna. A gyerek meg gondolkozik, és hülyének érzi magát, hogy mindaz ami nemrég történt csak az ő képzelete szüleménye lett volna?

Sokan, ha nem tudnak mit kezdeni egy helyzettel, akkor az a legegyszerűbb, ha figyelmen kívül hagyják. Sok ilyen helyzetet éltem át gyerekkoromban, sokféle felnőttel, és tekintélyszeméllyel, és akkor megpróbáltam a tetteiket megmagyarázni, hogy biztos nekik van igazuk, de mostmár biztos vagyok benne hogy ez gyávaság. Gyávaság megcsinálni egy cirkuszt egy ajándék miatt 20 ember előtt, kirohanni bőgve, majd visszajönni, és folytatni mindent a régiben. Gyávaság 3 átaludt és végigbőgött nap után felkelni, munkába menni, és közben úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Gyávaság egy vallomás után vicces sms-t írni, és ugyanúgy beszélgetni az időjárásról, meg satöbbiről.

Mivel tehetetlen voltam, és kiszolgáltatott, sosem mondtam azt, hogy hahóóó! Most miről beszélünk? Inkább cinkosságot vállaltam, ezzel tulajdonképpen azt mondva “bocs, hogy megpróbáltam egy szót is szólni, tegyünk inkább úgy, mintha minden oké lenne, még akkor is, ha én szenvedek. Ez téged ne érdekeljen, neked így biztos kényelmesebb.”Tulajdonképpen örülhetnék annak, hogy ez mostmár nincsen így. És hogy sosem fogom többé ezt tenni. Hogy tiszteletben tartom magam annyira, hogy nem asszisztálok gyáva emberek játékához.

Fontos lépéseket tenni, amikhez sok bátorság kell, néha mindenki tud. Van, aki iszik egy vödör viszkit, és úgy állít oda a szerelme háza elé. Van aki felhergeli magát, és felhívja a férjét, hogy most azonnal válni fog. Az amerikai filmek mindig csak eddig mutatják. Odamegy a hősszerelmes a focipályára, és transzparensekkel végigrohangál rajta, hogy “szeretlek édesem”. Mire “édesem” a nyakába ugrik, és minden jó, ha vége jó. Azt sosem mutatják, hogy pár nap múlva mi lesz. Hirtelen felindulásból bárki cselekedhet bármit, az igazi erő a következetességhez kell. Ahhoz, hogy amit tettél, az végleges. Az egy változást eszközöl, amihez te ragaszkodsz. Különben a saját tetted vágod a kukába és vonod vissza.

Most éltem meg, hogy a lehető legrosszabb érzés, amikor azt érzem, hogy már megint minden visszaáll a régibe. Én sokszor voltam a drasztikus változtatások híve: költözködések, nagy beszélgetések, elhatározások, “csapot-papot otthagyok”-ok. És akkor lettem feszült, mikor azt éreztem, hogy az életemben ennek ellenére újra és újra ugyanazok a problémái merültek fel. Mindig ugyanaz a lemez- mondtam. Most rájöttem, hogy ez az “ugyanez a lemez” ÉN vagyok. És hogy én ÉNmaradok, hozhatok akármilyen döntést. Magam elől mexikóba is menekülhetek, oda is utánam fogok jönni:)

Feloldásként pedig következzen egy Dolák- Sally vers a témához:

Imádom engem, imádom én,

Hiába kérem, legyek enyém,

Évek óta vágyakozva rólam álmodok

Nélkülem már élni sem tudok

Megtennék bármit értem talán

Egy dolgot várnék tőlem csupán

Higgyem el már végre azt, hogy több vagyok nekem

Mint az első diákszerelem

Komolytalannak tűnik, de van benne igazság:)

Gennyesen szép fájdalom egyenesen Hollywoodból

Nemrég olvastam egy blogbejegyzést, ami tényleg gyönyörűnek mutatta be a fájdalmat. “Mész te a …”- gondoltam. Pedig a művészet erre való, hogy szépnek mutassa be a fájdalmat. Elhárítás ez is, de jótékony, mert megvéd minket, és felhívja a figyelmünket arra, hogy lehet hogy szörnyű, amit érzünk, de érzünk, és maga ez is lehet már gyönyörű.

Ma komolyan vaciláltam, hogy belekezdjek-e fél nap bőgés után az “igazából szerelem” című remekműbe. Tudjátok mennyire előítéletes vagyok hollywooddal, főleg ami az amcsi szeretet-felfogást illeti. Úgy szoktam lenni vele, hogy néha könnyed kikapcsolódásnak azért elmegy, de ilyenkor?

Ráadásul a karácsonyról szól amit utálok, és a szeretetről, meg a  szerelemről amikkel szintén hadilábon állok. Aztán végülis arra gondoltam, hogy max bőgök mégegy jót.

Magam is meglepetten állok a hatás előtt: szerintem szép volt a film. Mesei, de szép, és megszépítette bennem a fájdalmamat. Rájöttem, hogy ha az ember nem azt nézi hollywoodban, hogy mi az amit nem érhet el, ha nem hiszi el egy szavát sem jobban, mint a Nils Horgersonnak, akkor lehet olyan hatása mint a meséknek. Akkor lehet gyógyító. Mert lélek szempontjából hiteles. A lélek torzít, fantáziában játszik, satöbbi. Akár elvont szinten hihetünk is ezekben. Emlékszem arra a korszakomra, amikor lefordultam volna a székről, ahogy a fájdalmat átélő anya megható jelenetéből gejl zenével szépséget próbálnak kicsikarni. De ma ez volt az üzenete, hogy a fájdalom is lehet szép. És megszűnt kínzónak lenni.

Amúgy ha rossz passzban vagyok, mindig az Art mozikba rohanok, (ha jóban akkor is) és próbálgatom milyen szörnyűségeket bír el a pszichém. Mert a művészfilmekben talán inkább a valóság van, de a nyers, és undorító valóság. Ami fáj, és ami egyátalán nem szép. Elcsúfítja a természetes örömöt, míg hollywood megfelelő némi kritikusságot nélkülöző állapotban a rosszat is széppé teheti.

Nekem legalábbis ma ezzel be is teljesítette a küldetését.

Életérzés..

Van olyan kéremszépen, amikor Lovasi András jobban tudja mi van itt belül, mint én. Hát most ez van. Most csak ennyit tudok közölni a világgal, most az életérzésem Kispál. És az is csak azért, hogy mentsem magam valahogy.

“Szádba rágtam, jól elmondtam

Amit elmondani nem lehet

Azt gondoltam élvezed majd ,

Hogy a felvázolt esetek nem a te bőrödre mennek

Nem kell hogy beleengedd magad a fortyogó barnás zöldes lébe.

És most meg azt mondják, hogy bocs de mégis kéne

Ne sírjál, ne is nedvezz

Ne nyúlj a régi sebhez

Ne vérezz ne izzadj

Ne köpködj, hogy na most mit vagy úgy oda

Élj szárazon,

A test kis sziget, maradj azon lelkecske

Tengerre néző szobába alszol máma.

A sós pára, a könnyű ködök, a felhőjáték a felhők mögött

Égi tenger, tejszínputtók, a fémen harmat, ha van egy kis apród:

Azt a kólagépbe kéne dobni,

Levet ereszt a lélek

Most mi- itt a baj- a földön vagyunk

Itt nem szégyen ha mindent hagyunk folyni,

A föld csak nyeli,

Ha vér, ha harmat mindegy neki.

Itt minden megvolt, tényleg igaz

A lándzsahegyre rászúrt szivacs

Ugye elalszol ma drága

Ha nem is vígasztal senkise máma

Tudom menni fog nélkülem is

Tudom hogy tudod”

Cserbenhagyó álom, és Kispál

Azt akartam álmodni, hogy szuperhős vagyok, és lelövök mindenkit, aki bánt. Azt akartam álmodni, hogy olyan erős rajtam a golyóálló mellény, hogy a legerősebb bántás sem jön be rajta, csak úgy leppattognak rólam a golyók, ahogy próbálják megsemmísíteni a lelkem, az önbecsülésem, és mindent, ami én vagyok. Azt akartam álmodni, hogy a golyózápor közepében fütyürészve sétálok hazafelé, miközben a támadóim vért izzadva tartják a gépfegyvert, és csodálkoznak, miért nem hatnak a töltények.

“Gumicsizmában gázolok át a sáros véren,

Nem fordulok meg, itthagyok mindent, amitől féltem.

Nem fordulok meg, nincsenek többé fordulatok.

megyek gumicsizmában, és talán még fütyülni is fogok.

Békaemberként átúszok a hullámzó égen

Nem bukkanok fel, nem nagyok a távolságok, már értem

Miért van alattam a fű közt annyi gumicsizmás ember,

Azt hitték sima vérfürdő, nem gondolták, hogy tenger

A Titanic süllyed, én Leonardo Di Caprio vagyok,

‘912-t írunk, és mindjárt meghalok.

Meghalok, és megismétlek millió halált,

Csak még egy cigi a taton, aztán rám a kamerát…”

Nem ezt álmodtam. Valami tök mást…

Pedig igazán megérdemeltem volna, de ha már álmomban sem lehetek ilyen, akkor hát marad a kispál, a 120, és az üvöltő hagszórók:

“Józan ész, mikor kimész, én becsukom az ajtót.

Ne jöhessél többet újra,

Nem akarom megbeszélni, ez milyen pokol melyik bugyra.

Amúgy kocsmában vannak bölcsészek, majd azokkal megbeszéled,

Úgyis meg ha csajozni akarsz a csajokkal és

Szia, köszi, szervusz, heló, picsába el veled,

Szia, köszi, szervusz, heló, picsába el vele“

Lidocain- avagy mitől csillapodik a fájdalom

Semmit nem aludtam az éjjel. Fájt a nagylábujjam. Bedagadt, vörös volt, lüktetett, égett. Megpróbáltam hűteni, fagyasztóból kivett 700ml-es Absolut Vodkával jegelni, de semmi. Úgyhogy ébren töltöttem az óraátállítás éjszakáját, mintha csak szilveszter lett volna.

Én tulajdonképpen sosem hitem vakon abban a nagy igazságként hangoztatott már-már közhelyben, hogy ha valamivel nem akarsz foglalkozni a lelkedben, akkor az figyelmet kér a testedben, hiszen azt úgysem tudod elnyomni. Nem is szabad ebben vakon hinni, meg kell tapasztalni.

Ez alkalommal nem téptem be a körmöm, ahogy eddig szoktam volt, úgyhogy fogalmam sincs, hogy mi lehetett a kiváltó oka a gyulladásnak. Egyet viszont tudok. Előtte legalább 3 órán át rágódtam egy gondolaton, amit folyamatosan úgy próbáltam elhesegetni magamból , hogy azt mondtam: “Kuss, csak önző vagy és kész. Nem kell ezzel foglalkozni”

Hát, lehet hogy mégsem ilyen egyszerű. 8 átvirrasztott órával, 2 üveg kólával, egy tubus körömvirágkrémmel, és lidocain spray-vel később már kicsit máshogy látom a dolgot. És amint elrendeztem magamban a bántó gondolatot, jobb is lett. Persze még mindig dagadt egy kicsit, és ráállni még mindig nem tudok.

“Nem úgy kell reflektorfénybe kerülni, hogy másokat kilökünk onnan”- csengett a fülembe az ismerős mondat. Ez az én fordításomban annyit jelent, hogy nem úgy kell önbizalmat szerezni, nem úgy kell mások felé kerekedni, hogy őket lenyomom, lehúzom, és sárba tiprom az önértékelésüket. Így talán tiszteletet lehet szerezni, de önbecsülést nem.

Ha valaki úgy akarja elérni, hogy a másik tisztelje, hogy folyamatosan egy kritikus vonal alá nyomja az önbecsülését, akkor az egy játszma, és csak látszatsikerrel jár. Ha ebbe beszáll a másik, akkor ugyan tisztelhetik egymást, de az egész csak két gyáva komplexusos ember presztízsharca lesz. És mindketten veszítenek vele. Mi a jó egy olyan kapcsolatban, ahol mindketten gyengébben, és rosszabb önértékeléssel jönnek ki, mint ahogy belementek? Nem azért vannak az emberi kapcsolatok, hogy jobban érezzük magunkat tőle?

Néha szerintem jó egyszerűen látni a dolgokat, és azt mondani, hogy azzal szeretnék kapcsolatot, aki mellett jól érzem magam. Ha valaki mellett rosszul érzem magam, minek tartsam vele fenn a kapcsolatot? Lehet az barát, barátnő, szerető, szülő, stb. Az hogy nem érzem magam jól valaki mellett az sok okból lehet, és nem azt mondom, hogy egyértelműen a másik hibája. De attól még kell, hogy annyira önzőek legyünk- és ennyire legyen szerintem mindenki önző- hogy olyan emberekkel vegyük körül magunkat, akikkel nekünk jobb, mintha azok az emberek nem lennének.

Visszatérve a játszmákra, eszembe jut egy beszélgetés 3 évvel ezelőttről, ahol váltig érveltem amellett, hogy fujfuj játszmák, hajrá őszinteség, meg érzések kimondása.

Ez így szép és jó, de van bennünk egy rész, amelyik önző, amelyik birtokolni akar, és amelyik mások csodálatából, és rajongásából találkozik. Ez a homlokzat. És ennek is kell táplálék, mert ha a nagyoktól szeretnék idézni “míg a nők a mellüket kitehetik a kirakatba, hogy mindenki lássa, addig a lelküket nem“. Azaz amit mások először látnak belőled az a homlokzat. Az a sok tükör, amit nap mint nap kapunk, a homlokzatnak szól, a megjátszott szerepnek az élet színpadán. De ezek a tükrök nagyon meghatározóak. Kellenek a pozitív megerősítések, és mivel azt nem látják rajtad, hogy milyen jólelkű, meg okos, meg mély érzésű vagy, így hát foglalkozni kell azzal is, ami a látszat.

A játszmák a homlokzatot táplálják, a kőkemény egoista önző felünket. Nincs ezzel baj, ha nem ennyiből áll az egész. Ha valakinek ezek a játszmák tartják az önbecsülését, ha egy kapcsolat ezekre a játszmákra épül, ha egy önbizalom ebből tartja fenn magát, azt az első lágy szellő úgy elfújja, ahogy jött. Ha van mögötte igazi tartalom, valódi pozitív énkép, akkor viszont még akár hasznos is lehet.

Csak ezt az igazi önbecsülést nem lehet mások rekflektorfényből kilökése árán elérni. Mert az másoktól totálisan független. És akkor jön létre, ha észrevesszük, hogy a reflektorfénybe alapvetően mindenki belefér. És attól, hogy rám süt a nap, még süthet másra is. Sőt még akár örülök is neki, hogy mennyi mindenkire süt.

Azért elég nehéz egy önbecsülést úgy megteremteni és fenntartani, hogy ahol sikerélményem lehetne, az minimum 500 km-re van. Hogy amiben eddig jónak éreztem magam, amiben élményeket szerezhettem, az el van vágva társak, és sokszínűség hiányában. El kell hitetnem magammal, hogy attól, hogy a személyiségem szűk keresztmetszete kap csak teret megnyilvánulni, attól még a többi sem sikkad el. És hogy úgy is lehetek értékes, hogy unalmas hétköznapi sivár életet élek, szombat esténként öregesen, lábfájósan, és este nyolckor ágybabújósan.

Azért van még min dolgozni.

Na de mostmár aztán múljon el az a nyomorék gyulladás a lábujjamról:)

Még mindig hasfájás.Fájdalom és szeparáció

Bocs, de még egy gondolat az előzőkhöz, ami most világosodott meg bennem.

Nem, sajnos nem az, hogy mitől fájt a hasam, de mostmár köszönöm jobban vagyok.

Éltetek már át olyat, hogy ami nem látszik az jobban fáj? Ha el volt törve a bokám, és lila volt, és négyszeresére volt dagadva az akkor már nem fájt annyira,mintha nem látszana Van erre egy egész konkrét példám: egyszer edzőtáborban Hajdúszoboszlón elszakadt a combizmom. Éjjel elkezdett fájni, és csak annyira emlékszem, hogy már lemásztam a földre, kilógattam az ablakon, lementem a hűtőhöz tejért, és csak borzasztóbb lett a fájdalom a combom közepén. Reggel kialvatlanul lesántikáltam reggelizni. Nem tudtam ráállni, de nagyon szégyelltem magam, hogy sántikálok, mert nem látszott semmi. Aztán hirtelen az edzőmék észrevették, hogy van ott egy pukli. (Mint később kiderült vérrög) Aztán az a pukli egészen teniszlabda naygságúra nőtt, és ottmaradt jó sokáig. Nagyon furcsa volt, hogy egy szabályos teniszlabda áll csak úgy ki a combomból. Mindenesetre, amikor már ott volt a pukli, kevésbé fájt.

Hogy miért van ez? Nem az én gondolatom teljesen, úgyhogy nem gizdulok itt vele, de az a lényege, hogy a fájdalom a szeparációtól annyira rossz. Analitikus értelemben a szeparáció egy nagyon rossz, ha nem a legrosszabb dolog, ami történhet velünk. Amikor fáj valami, akkor egyedül vagyunk, mert ez egy olyan szubjektív élmény, amit senki nem élhet meg velünk pontosan ugyanúgy. Lehet, hogy másnak is eltört már a bokája, de nem pont ugyanúgy, vagy ugyanannyira (na ez már magában egy nagy hülyeség, ez a mennyire?), mint nekem. Sőt, a fájdalomnak nincs skálája, két fájdalom mértékét maximum egy emberen belül van-ha egyátalán van- értelme “mérni”. A fájdalom egy élmény. Ami sokféle lehet. Élhetjük meg hasonlóan, de teljesen ugyanúgy sosem. Nem egy skála a fájdalom, aminek a mértékegysége a sírás vagy az ordítás. Nem egydimenziós, hanem nagyon sok. Én amikor valakinek el akarom mondani, hogy valami mennyire fájt, akkor elkezdek olyanokat mondani, hogy mennyi volt a lázam, vagy mennyit sírtam, vagy fel sem tudtam állni, stb. Mindezeket a kifejezéseket azért használjuk, mert nagyon megijedünk attól, hogy egyedül vagyunk. Most magamat égetem, de ha megnézitek az előző posztot, ugyanezt tettem ott is. Akkor még eleven volt valamennyire a fájdalom, így minden erőmmel azon voltam, hogy az esetlen szűkös szókincsemmel is mindinkább kifejezzem ami itt belül lezajlott vasárnap este.

Mindezt nem azért, hogy sajnáljatok, hanem mert egyedül éreztem magam. Ilyenkor az emberek pejoratívan azt mondják: “sajnáltatja magát”. Pedig csak fél. Fél attól, hogy senki sincs most vele.

Ennek amúgy csak látszólag ellentétei a marha kemény emberek, akiknek semmi sem fáj. Ilyen is szoktam lenni, úgyhogy szintén önkritika lesz, amit leírok. Ezt amúgy Peti világította meg nekem még anno, így tőle idézek: ” Úgy csinálsz, mintha neked semmi sem fájna, aztán meg meg vagy sértődve, ha az emberek tényleg úgy viselkednek veled, mint akinek semmije sem fáj.” Ugyanúgy a szeparáció ellen próbáltam akkor tenni csak inverz módon. Akinek gyerekkorában elvárják, hogy ne sírjon, és megdícsérik, ha “kemény kissrác”, az szokott ilyen lenni. Az tudja, hogy nem sírással éri el azt, hogy mások vele legyenek, hanem a sírás letagadásával. Ha elesett, de feláll, leporolja a térdeit, azt mondja az anyukája, “jól van, katona dolog, egy férfi ezen nem sír”. Akkor nem lesz egyedül, ha nem sír. Ellenben ha később ezért nem dícsérik meg, akkor megsértődik. Ezt tettem én is. Ha tényleg nem fájna, akkor nem is zavarna, ha mások nem vették észre hogy elestem.

De amit el akartam mesélni. A hasfájás ugyebár nem látszik. (kívülről:))) Régen ilyenkor nem csak Hasfelmetszősdit képzeltem mindig: Azt is képzeltem, hogy valaki ott ül az ágyam mellett, és simogatja a fejem. Ez persze nem használt, mert csak tetézte a dolgot, hogy a valóságban nem volt ott senki. Hülye vagyok én?-gondoltam. Miért fájna kevésbé, ha vki itt ülne mellettem? Miért vágyom mégis erre? Csak ma jöttem rá, hogy azért, mert pont ezt a szeparációs élményt oldaná.

Meg lehet figyelni, hogy milyen látszólag szoros kapcsolat tud kiépülni olyan emberek között, akik rájönnek, hogy nekik egyszer valamijük ugyanúgy fájt. (lelki értelemben erre ezer féle önsegítő csoport, terápiás közösség épít/épül: AnonimAlkoholisták, stb.)Iszonyú erős tud lenni az a kötelék, ami ilyen kapcsolatokban működik. Hogy miért? Mert iszonyúan egyedül voltunk előtte, és ennek az oldása mágikus vonzerővel bír. Egy dolog azonban marhára el tud siklani, és el is siklik mindig az ilyen kapcsolatokban. Az, hogy mohók vagyunk. Nem elég nekünk, hogy kicsit ugyanaz volt, azt akarjuk, hogy nagyon ugyanaz legyen a fájdalmunk, amit megéltünk. Mivel ez egy élmény, és nem egy dimenzió, nehezen lehet szavakban kifejezni. Ha már egy részét kifejeztük, könnyen bólintunk rá, hogy “igen, pont ezt éreztem, de jó, hogy megfogalmaztad”. Tehát amikor azt szeretném, hogy ne legyek egyedül, hajlamos vagyok a saját élményemet teljesen a másikéval hasonló módon megélni. Azt várom el, hogy teljesen egyformák legyünk. Mindenben. Azt várom el, mert olyan jó volt rájönni, hogy valamiben hasonlítunk. Halmozni akarom ezt az élményt. Persze egyszer kibukik, hogy mégse annyira egyforma minden. És mikor rájövök, hogy bezzeg bizonyos dolgokban márpedig mindigis egyedül leszek, akkor haragszom. Arra, aki eddig éppen olyan hasonlóak bizonyult. Nagyon sok ilyet láttam, és éltem is át párat.

Na hogy visszakanyarodjak oda, ahonnan indult a cím, tegnapelőtt két ilyen élményem is volt a hasfájásom alatt. Nem írom le mi történt, mert még magára ismer valaki:) De nem értettem miért volt ennek a két pillanatnak akkora súlya. Hát mostmár tudom. És ezt muszáj volt megosztani:) Ámen.

Amikor Hasfelmetsző Jack sem segít

Váratlan fordulatot vett a tegnap délután: úgy elkezdett görcsölni a pocakom, hogy teljesen ledöntött a lábamról. Nem vagyok kényeskedő, meg hipochonder sem, de két dologgal a sírba lehet kergetni: Az egyik a hasfájás, a másik, ha olyan dolgot kell ennem, ami nem ízlik. Ennél nagyobb szenvedés nekem nincs az életben.

Emlékszem, amikor 8 éves körül lehettem, és Szeged cityben húsvétkor néhány rúd elfogyasztott bejgli után vonaglottam az asztal alatt a hasamat fogva, és sehogy sem múlt el a fájdalom. Kérdeztem anyától, hogy a szülés is ennyire fáj-e mert akkor sose lesz gyerekem. Azóta 3-szor voltak ilyen fájdalmaim, egyszer szilveszterkor, mikor Ciluséknál 5en betegre ettük magunkat, egyszer mikor lejárt szavatosságú gyógyszert vettem be, és most szeptemberben, mikor eltörtem a nagylábujjam. Az ominózus esetről bővebben: ( ttp://picihopata.wordpress.com/2007/09/12/szabadidejeben-mosogepeket-hajigal/) Ja azt kihagytam, amikor Velencén vacsi után beültem a vurtsli frankó kis körhintájába:)Mindenesetre egy kezemen meg tudom számolni ezeket az eseteket, mert elevenen él bennem minden egyes pillanata a vajúdásoknak.

Ellenben ennek köszönhetem azt, hogy saját magam 10 évesen kifejlesztettem egy hatékony imaginációs öngyógyító technikát. Bizonybizony a pszichós tanulmányaim akkor még a gondolataim egykilóméteres körzetében sem voltak. Az adott szilveszter éjszakája úgy végződött, hogy szinkronban jajgattunk mind az öten a hasfájástól, én pedig félálomban arra gondoltam, hogy egy vékony körömollóval felvágom a hasfalam. Akkor még úgy képzeltem el a hasamat, mint egy hordót, hogy nincsenek benne belek, meg belső szervek, csak amit megettem. Ez jeleneseben egy nagy zöld masszaként jelent meg az imaginációmban. Aztán ezt a masszát szépen kikanalaztam onnan, lekapargattam a hasam belső faláról, majd összecsuktam a hasfalam. És mire ezt elképzeltem el is aludtam, és csak jan. 1én ébredtem hasfájás nélkül. Azóta sokszor képzeltem ezt, ha rendetlenkedett a pocakom, és mindig bejött. Nahát tegnap nem. Tegnap már a Hasfelmetsző módszer sem volt hatásos. Kérdeztem is a többieket, hogy Lengyelországban legális-e az eutanázia, mert akkor most adom írásban az engedélyt, hogy kivégezzenek.

Végül hoztak valami fekete bogyó alakú gyógyszert, amit kénytelen voltam bevenni, pedig elég gyanúsan nézett ki, és lengyel zagyva szöveg volt rajta. Nem bízom a lengyel bogyókban. Nem is hatott semmit. Hajnali négyig fetrengtem, majd elaludtam. De még most sem vagyok jól. Főtt krumpli és tea napot tartok, hátha az segít.

Holnap jön egy új lakótársam. Remélem jó fej lesz. És szeret majd mosogatni:)

Na elnézek a konditerembe, hátha az edzés meggyógyítja a hasam…