Gondolatmorzsák múlt éjjelről

Ahogy fogynak a napok, kezdek rájönni mi fog hiányozni..

Tegnap volt életem első igazi defektje. Nem úgy értem, így is elég defektes az életem, de most énalattam fúródott be egy hatalmas csavar a Linea kerekébe. Illetve gondolom, de hogy énalattam engedett le, az tuti.

Éjjel volt, fél 2. A Taxisok szóltak a piroslámpánál. Úgyse értem-mentem tovább. Aztán megnéztem, és tényleg gáz volt, de nem is ez a lényeg. Először én akartam megoldani, de olyan béna volt a kompresszor a kúton, hogy nem sikerült vele felfújni a gumit. Telefonáltam, és hiphop ott termett 3 erős legény. nekiugrottak, kicserélték seperc alatt. “Mehetsz”- mondták, és mosolyogtak.

Furcsa érzés. Hogy bármikor számíthatok valakire. Hogy ugyan külföldi vagyok, meg fiatal, meg lááány, meg kiszolgáltatott, de érzem, hogy akármi van, akikre itt számíthatok, azokra tényleg. Otthon ismerhetek ezer pasit, akkor is bajban lennék, ha nem tudnék egyedül hajnal 2kor kereket cserélni. És olyan jól esett, ahogy fogadtak, és ahogy szervezik a búcsúbulit. Egy szerep csak, ami itt vagyok, de hiányozni fog.

Persze mindezek előzményeként egy holland sráccal eszmecseréltünk iwiw és blog témában egy hatalmas “medium rare” steak kíséretében a jazz-clubban. Megcáfolódott a teóriám, miszerint nekem azért kellene külföldi pasi, mert annak nem beszélek lyukat a hasába. Dehogynem. Csak akkor is villámsebességgel beszélek, ha nem jut eszembe egy kifejezés. Elmutogatom kézzel-lábbal. Így meg aztán mégannyira sem értenek, mint magyarul. Hiába, marad a jó öreg megoldás, amit eddig minden pasimnak javasoltam: nézzen a szemembe legalább egy picit, és 3 percenként süssön el egy “aha, ahát”. Úgyis az a lényeg hogy elmondhassam, amit akarok, igazából nem zavar, ha nem figyel oda. Csak legalább csináljon úgy

Szeretni, és meghalni még nem elég

“Születni kell újra meg újra

Indulni kell a háborúba

És harcolni kell

Szeretni, és meghalni még nem elég”

….ezt hallgatom, amikor suhanok le a hegyen egy kis fekete bogyót követve magam előtt. Az út csak megy, követni pedig nem nehéz. Csak bambulok magam elé, és a gondolataim meg szanaszét szaladgálnak.

Nem vagyok kiszolgáltatott. Sosem örültem még ennek talán ennyire.

Védett: B- terv

Ez egy magánjellegű bejegyzés. Megtekintéséhez jelszó megadása szükséges:

Jelszó:

Még mindig sivatagi só: a férjét váró asszony, és a harcos szerelmének pszichodinamikája

Van az Alkimistában (Paulo Coelho) egy rész, mikor a szerelmes lány elküldi szerelmét vándorolni, ami tök abszurd az adott helyzetben, hiszen szeretik egymást. Következőképpen indokol:

“A sivatag elveszi tőlünk a férfiakat és nem mindig hozza őket vissza- mondta.- Megszoktuk már. De a férfiak tovább élnek a felhőkben, amelyekből nem esik az eső, az állatokban, melyek ott rejtőznek a kövek között, a vízben, amely bőven tör föl a földből. Mindennek a részévé válnak, a Világlélek része lesznek. Egyesek visszatérnek. Olyankor az összes többi asszony is örül, mert azok a férfiak, akikre ők várnak, egy napon szintén visszatérhetnek. Azelőtt, amikor az örömüket láttam, irigyeltem őket. Most nekem is lesz kire várnom. A sivatag asszonya vagyok, és ezt büszkén vállalom. Azt akarom, hogy az én férjem is olyan szabadon járjon, mint a homokdűnéket borzoló szél. Én is látni akarom a férjemet a felhőkben, az állatokban, és a vízben.”

Az egy dolog, hogy ez egy normál védekezési mechanizmus olyan esetben, amikor a szerettünket bármikor elveszíthetjük. De nagyon sokan ma is ezt csinálják, hiszen sokkal biztonságosabb egy pasi a felhőkben, a kövek között meg a vízben, mint aki itt ül a nappaliban. Az felhőkben meg a kőben létező kedves ugyanis tuti nem fog megcsalni, és olyan messze van, hogy bántani sem. Egy ilyen pasival nem kell intimitást átélni, ez egy tök biztonságos távkapcsolat. És a szó átvitt értelmében, mert nem feltétlen fizikai a távolság a nő és a férfi között ilyenkor. Az is lehet, hogy ez csak érzelmi távolság. Arról nem is beszélve, hogy egy eszménnyé dicsőült férfit jóval könnyebb szeretni. Csak jó tulajdonságokat őriz meg az idő, a szeretni vágyás megszépíti a csúfat is. Nem áll kettejük közé a hétköznapi problémák fala, nincs veszekedés, csak várakozás…

Furcsa, mert néha én is éreztem, hogy milyen jó az, ha a másik távol van, de közben tudom, hogy van és mint én párom, létezik. Sokkal jobb, mint amikor közel van, de nem vagyunk épp együtt, mert olyankor félek, hogy elveszítem. Érthetetlen volt számomra ez az érzés, pedig régóta létezik. Mondjuk úgy negyedik általános óta, amikoris tökjó volt, hogy az akkori szerelmemmel egy hónapban talán egyszer találkoztunk, de olyankor nagyon szerettük egymást, még egy levelet is kaptam tőle:) És olyan nagyon jó érzés volt, hogy valahol tudom, hogy nekem már van egy szerelmem, míg a többiek még matchboxxal játszanak, és “fujfuj fiúk, fujfuj lányok”-oznak. Persze ha az osztályból lett volna fiúm, vagy a szomszédból, az biztos nem lett volna ilyen.

“Látod ilyen lány vagy te:)”-mondaná erre egy ismerősöm. És tényleg. Ilyen lány vagyok, aki néha ilyet is érez.

De nézzük a harcos férfi nézőpontját is. Csak mert ez már nem sajátélmény:

“A sivatag teli volt emberekkel, akik abból éltek, hogy nehézség nélkül be tudtak hatolni a Világlélekbe. Ezek voltak a jósok, és a nők, meg az öregek tartottak tőlük. A harcosok csak nagy ritkán kérték a szolgálatukat, mert nem lehet úgy menni a csatába, hogy közben az ember tudja, mikor fog meghalni. A hacosok jobban szerették a küzdelem és az ismeretlen izgalmát; a jövőt Allah írt meg, és lett légyen általa megírva bármi is, az mindig az ember javát szolgálja. A harcosok tehát csak a jelennek éltek, mert az tele volt meglepetéssel, s nekik számos dologra kellett odafigyelniük: hol van az ellenség kardja, hol van a lova, hová kell mérni a következő csapást, hogy az ember megmentse az életét.”

Ez lenne tehát a jelennek élés filozófiája, mikor nem akarjuk tudni mit rejt a jövő? Mikor nem akarunk elköteleződni, maximum egy pár mérfölddel arrébb sóvárogva várakozó asszonnyal, aki nem szól bele az életünkbe? Amikor életközelben van a halál, az sokmindent megváltoztat. De lehet hogy ez csak a férfitermészet, és nekünk nőknek meg hagyni kell, hogy harcolják az izgalmas életüket? Vajon le lehet-e ezt a helyzetet másképp is kezelni, mint a sivatag asszonya? Remélem hogy igen. Vagyis hiszek benne…

After Zsanett…

Csak annyi, hogy az egyetem, és oktatóink által másképpen is érintett lettem az ügyben.

Ha a Bagdy prof. asszony azt mondja, hogy megtörtént az erőszak, akkor én neki elhiszem. És egyetértek azzal, ahogy reagál, miután semmibe veszik a véleményét. Nem azért mert nem tévedhet, hanem azért, mert legalább egy ember legyen aki nem úgy táncol, ahogy a zsaruk fütyülnek.

Én félek a rendőrségtől, és lehet hogy fülem-farkam behúztam volna, de ez az eddigi életemből, szocializációs folyataimból, környezetemből adódik. Kábé fél éve érzem magam közel olyan emberekhez, akik hisznek abban, hogyha nem csináltak semmi rosszat, akkor nem fogja őket bántani a rendőrség. Hogyha nem csináltak semmi rosszat, akkor nem fog értük jönni a maffia. És hogy nem kell, hogy kétajtós “mivanmivanmivan?” kanok álljanak őrt az ajtóm előtt ahhoz hogy biztonságban legyek. És hogy ne azért válasszak egy párkapcsolatot, hogy megvédjenek…

Fél évvel ezelőtt még tátott szájjal álltam az áruház kígyózó sorában miután kirabolták a kocsimat, és azt néztem hogy tudnak családok egy “ilyen ” családapával nem félni. “Ilyen” alatt ezeket a bankár marhagazdag de férfiként kis csökevény, és unalmas fickókat értettem, akik rendesen az üzletben megveszik a méregdrága kocsit, és nem félnek utána a maffiától. Hogy az anya nem gondolkozik, hogy kinek a kezébe teszi a családja életét?!

Aztán elkezdtem irigyelni azokat akik nem félnek. Nem hülyének nézni őket, hanem megvizsgálni hogy csinálják. És elhittem hogy én is tudok nem félni. És hogy nem egy kidobóember mellett leszek biztonságban, aki iszonyú nagyokat tud mondani, és még az is lehet hogy jól verekszik, de hogy jobban fél, mint én az is biztos. Jó újra és újra látni, hogy vannak emberek akiknek eszükbe se jut, hogy kirabolhatják a lakásukat. És hogy ezeknek is néha kirabolják, de túlélik.

Ez olyan, mint ahogy én nem félek a betegségektől. Néha furán nézem az ismerőseimet, akik sikítófrászt kapnak a kullancstól, hogy Lime-kórosak lesznek tőle, és mindig az ilyenek kapják el mégis. És lehet hogy nyugodtabb életem van, mint nekik, de attól még én is elkaphatom. Ők erre szocializálódtak, én meg a hatalomtól félek, meg az ijesztő emberektől. A hatalmat utálom, meg az ijesztő embereket. Eddig azzal töltöttem az életem, hogy ezekhez a hatalmakhoz, meg ijesztő emberekhez közelkerüljek, mert akkor lesz nekem jó. Mostmár ennél közelebb nem akarok kerülni hozzájuk. Szerintem értem miről szól ez, de ez kellett is ahhoz hogy el tudjam engedni. És mostmár inkább másokat szeretnék megismerni. De azért még meghallom ezeket a híreket, és érzékeny vagyok rájuk. És konstatálom, hogy a rendőrség rendőrség, a hatalom meg hatalom. De attól nekem még lehet normális életem.