New Age

No, hát egy év kellett, hogy kiheverjem az előző blogolást. És hiányzik.

Szóval utánpótlás a http://enmondom.wordpress.com oldalon.

Jelszavas.  Ha van wordpress regisztrációd, írj a spongya@gmail.com-ra és hozzáadlak az olvasókhoz. Ha nincs, csináltam egy vendegem nevű felhasználót, ennek jelszavát bárkinek megadom, aki érdeklődik. nem titkos ugyanis a blog, csak egy cseppet szerettem volna bonyolultabbá tenni a hozzáférést mint ennek volt.

Pszichológia tárgyú publikációim a http://tanuatestben.wordpress.com oldalon olvashatók bárkinek remélhetőleg egy héten belül.

Addigis jó olvasgatást,

Üdv:P

Gondolatmorzsák múlt éjjelről

Ahogy fogynak a napok, kezdek rájönni mi fog hiányozni..

Tegnap volt életem első igazi defektje. Nem úgy értem, így is elég defektes az életem, de most énalattam fúródott be egy hatalmas csavar a Linea kerekébe. Illetve gondolom, de hogy énalattam engedett le, az tuti.

Éjjel volt, fél 2. A Taxisok szóltak a piroslámpánál. Úgyse értem-mentem tovább. Aztán megnéztem, és tényleg gáz volt, de nem is ez a lényeg. Először én akartam megoldani, de olyan béna volt a kompresszor a kúton, hogy nem sikerült vele felfújni a gumit. Telefonáltam, és hiphop ott termett 3 erős legény. nekiugrottak, kicserélték seperc alatt. “Mehetsz”- mondták, és mosolyogtak.

Furcsa érzés. Hogy bármikor számíthatok valakire. Hogy ugyan külföldi vagyok, meg fiatal, meg lááány, meg kiszolgáltatott, de érzem, hogy akármi van, akikre itt számíthatok, azokra tényleg. Otthon ismerhetek ezer pasit, akkor is bajban lennék, ha nem tudnék egyedül hajnal 2kor kereket cserélni. És olyan jól esett, ahogy fogadtak, és ahogy szervezik a búcsúbulit. Egy szerep csak, ami itt vagyok, de hiányozni fog.

Persze mindezek előzményeként egy holland sráccal eszmecseréltünk iwiw és blog témában egy hatalmas “medium rare” steak kíséretében a jazz-clubban. Megcáfolódott a teóriám, miszerint nekem azért kellene külföldi pasi, mert annak nem beszélek lyukat a hasába. Dehogynem. Csak akkor is villámsebességgel beszélek, ha nem jut eszembe egy kifejezés. Elmutogatom kézzel-lábbal. Így meg aztán mégannyira sem értenek, mint magyarul. Hiába, marad a jó öreg megoldás, amit eddig minden pasimnak javasoltam: nézzen a szemembe legalább egy picit, és 3 percenként süssön el egy “aha, ahát”. Úgyis az a lényeg hogy elmondhassam, amit akarok, igazából nem zavar, ha nem figyel oda. Csak legalább csináljon úgy

B- terv

“Mindig legyen B-terv”- hangzott a péntek este tanulsága, és talán mélyebben érintett a felismerés, mint kellett volna.

Nem tudom, szerintem én is be szoktam biztosítani magam több oldalról, hiszen anyu híres B, meg C, meg D terv gyártó volt, úgyhogy magamba szívtam nyilván én is ebből a szemléletből egy jó adaggal.

Most mégis azt vettem észre, hogy túltengett bennem a bizalom bizonyos emberek iránt. Valahogy úgy gondoltam, hogy a B-terv nem azt jelenti, hogy mindig bele kell venni, hogy a másik hazudik. Szerintem nem lehet úgy élni, hogy ha valakivel beszélgetek, mindig fenntartom a lehetőséget, hogy a beszélgetőpartnerem hazudik. Mert iszonyú idő- és energiaigényes a bizalmatlanság, és legalább néhány emberrel meg kéne hogy engedhessem magamnak ezt a fokú lazaságot, hogy nem kételkedem a  szavában.

Hát úgynézki nem jól mértem fel, hogy ezt kivel tehetem meg,  úgyhogy vehetjük úgy is, hogy B-terv hiányában tartok most ott, ahol. És majdnem belecsúsztam újra ebbe a hibába, ha nem jön a kőkemény figyelmeztetés péntek este.

Na akkor jöjjön egy kis esti mese az előzményekről. Igyekszem csak annyit mesélni, amennyit elbír ez a  blog:

Szóval volt egyszer egy lány, aki elfáradt. Aki úgy érezte, hogy minden tőle tehetőt megtesz, mégis mindig csak a szakadék szélén kapaszkodik. Aki úgy érezte, hogy az energiája mindig csak arra elég, hogy az újabb veszélyt, és nehézséget elhárítsa, de építésre már nem marad egy leheletnyi ereje sem. Pedig abban a korban volt, ami az építésről szól. Jövőépítésről, karrierépítésről, párkapcsolat- és családépítésről, és mindezek el sem kezdődhettek soha, hiszen mindig csak arról szólt az élete, hogy le ne essen a szakadék széléről. Aztán egy hűvös decemberi délután kapott egy lehetőséget. Kapott egy lehetőséget, hogy elbújjon a világ elől, hogy pihenhessen, hogy egy ismeretlen környezetben ismeretlenként ismeretlen dolgot csináljon, és valami tökmás lehessen, mint ami eddig volt. Ült az ablakban, nézte a havas tájat, és rájött, hogy nincs idő a pro és kontra érveket összeírni. Becsukta a szemét, és megkérdezte a lelkét, hogy akarjuk-e ezt. A lelke meg azt mondta: nagyon.

Ezután döntött, terveket írt össze, osztott- szorzott, belevetette magát az új kihívásokba. Az “új kihívásokba belevetésben” jó volt, csak a meglévő problémákat nem tudta megoldani. Rábízta tehát az időre. Egy év hosszú idő- mondta. Addigra a világ is változik, és én is.  Új életet kezdett tehát a világ végi bányászvároskában, ahol tiszta lappal indulhatott, és senki nem azt nézte ki volt eddig. Mindenki csupán az alapján ítélhette meg amit látott, és tapasztalt belőle. És rájött, hogy ha önmaga alapján ítélik meg, akkor egész sokan szeretik. Rájött, hogy tulajdonképpen jó ő úgy ahogy van. Életrevalónak, és rátermettnek érezte magát. Persze itt is adódott egy halom probléma, és nehézség, de mégsem ugyanaz volt, mint az előtte való 21 évben. Mert itt a rátermett és életrevaló énje dominált

A szülinapján úgy érezte, egy rövid időre eldobhatja a régi életét, és kap egy újat. Persze azt is tudta, hogy csak kölcsönbe. Tudta, hogy egyszer vége lesz. Tudta, hogy most csak pihen, és hogy a problémák megvárják. És hogy majd vissza kell bújnia a régi bőrébe, és folytatni az útját ott ahol abbahagyta. De reménykedett: hogy talán nem teljesen ugyanabba a bőrbe megy vissza, talán nem teljesen onnan, ahol abbahagyta…

Közeledik a pihenő vége. Csipkerózsika ébredezik ezeréves álmából, és rájön, hogy úgy aludna még.

Otthon voltam a múlt héten. Budapesten. És éreztem a szakadékot az itteni és ottani létem között.

Sokan mondták már rám, és valahogy igaznak érzem, hogy szárnyakat kapok, ha elkezdem biztonságban érezni magam. Tulajdonképpen csak egy pici vékony hálóra van szükségem 10 méterre alattam, amiről azt hiszem, hogy megfog, ha leesem. Tegnap konkrétan láttam magam előtt, ahogy nekiindulok a cirkuszban a magasban a vékony pallón sétálni, és nem félek, mert alattam 10 méterrel ott a háló. És ez a háló még akkor is kell, ha tudom, hogy soha nem fogok leesni. És érdekes, ilyenkor soha nem is esem le. Ez olyan, mikor tanítasz valakit biciklizni, és azt mondod neki: “nyugi, fogom a bringát”, de már rég elengedted. Szóval ez a különbség az itteni és otthoni problémák között. Otthon egy szál hálócskát nem éreztem soha. Féltem, és félelemből nem lehet élni. Most is félek, ha arra gondolok, hogy vissza kell szállnom a régi összekuszálódott problémaszálak közé.

Péntek este újra problémamegoldáson törtem a fejem. Persze nem a sajátomén. Lelkes voltam, és kreatív, és tök sok kedvem volt A, B, és C terveket kidolgozni, és megvalósítani. Csak aztán leesett, hogy nekem a saját életemben mennyi de mennyi aprócska terv kéne. És azokat az aprócska terveket szép nagy A, és B, és C csomagra össze kéne fűzni, és utána lebeghetnék már itt a semmiben, a nagy várakozásban, és a nagy bizonytalanságban. De ha a saját életem megoldásait kéne kidolgozni, akkor megtorpanok. Rámjön a félsz, hogy nincs háló, és csak annyit tudok, hogy NEM AKAROOM!.

Egyébként nem biztos hogy fel kell ébrednem a Csipkerózsika álomból. Nem biztos, hogy két külön élet ez, amit élek. Csak el kellene fogadnom, hogy ilyen is vagyok, és olyan is. El kellene fogadni, hogy mindkettő én vagyok. Nem szeretnék felébredni, de félek hogy fel kell. Nem szeretném, ha eltűnne alólam a biztonságot jelentő háló, de félek hogy el fog. Így hát ez csak “A -terv” lehet.

Nekem pedig a legeslegfontosabb dolgom, hogy igenis megalkossam a B-t, és esetleg a C-t. És ha már azok megvannak, nem fogok félni. És sokkal nagyobb esélyem van arra, hogy minél többet magammal vihessek az itt annyira szeretett, és élvezett életemből. Szép dolog Csipkerózsikának lenni, de nem mindegy milyen árat fizetek érte. Úgyhogy akármekkora szörnyek állnak is a túloldalon nekem muszáj lesz nem megijedni, és szörnyű nagy bátorsággal megoldást találni arra, ha nemsoká újra visszakapom a régi életem.

Még mindig sivatagi só: a férjét váró asszony, és a harcos szerelmének pszichodinamikája

Van az Alkimistában (Paulo Coelho) egy rész, mikor a szerelmes lány elküldi szerelmét vándorolni, ami tök abszurd az adott helyzetben, hiszen szeretik egymást. Következőképpen indokol:

“A sivatag elveszi tőlünk a férfiakat és nem mindig hozza őket vissza- mondta.- Megszoktuk már. De a férfiak tovább élnek a felhőkben, amelyekből nem esik az eső, az állatokban, melyek ott rejtőznek a kövek között, a vízben, amely bőven tör föl a földből. Mindennek a részévé válnak, a Világlélek része lesznek. Egyesek visszatérnek. Olyankor az összes többi asszony is örül, mert azok a férfiak, akikre ők várnak, egy napon szintén visszatérhetnek. Azelőtt, amikor az örömüket láttam, irigyeltem őket. Most nekem is lesz kire várnom. A sivatag asszonya vagyok, és ezt büszkén vállalom. Azt akarom, hogy az én férjem is olyan szabadon járjon, mint a homokdűnéket borzoló szél. Én is látni akarom a férjemet a felhőkben, az állatokban, és a vízben.”

Az egy dolog, hogy ez egy normál védekezési mechanizmus olyan esetben, amikor a szerettünket bármikor elveszíthetjük. De nagyon sokan ma is ezt csinálják, hiszen sokkal biztonságosabb egy pasi a felhőkben, a kövek között meg a vízben, mint aki itt ül a nappaliban. Az felhőkben meg a kőben létező kedves ugyanis tuti nem fog megcsalni, és olyan messze van, hogy bántani sem. Egy ilyen pasival nem kell intimitást átélni, ez egy tök biztonságos távkapcsolat. És a szó átvitt értelmében, mert nem feltétlen fizikai a távolság a nő és a férfi között ilyenkor. Az is lehet, hogy ez csak érzelmi távolság. Arról nem is beszélve, hogy egy eszménnyé dicsőült férfit jóval könnyebb szeretni. Csak jó tulajdonságokat őriz meg az idő, a szeretni vágyás megszépíti a csúfat is. Nem áll kettejük közé a hétköznapi problémák fala, nincs veszekedés, csak várakozás…

Furcsa, mert néha én is éreztem, hogy milyen jó az, ha a másik távol van, de közben tudom, hogy van és mint én párom, létezik. Sokkal jobb, mint amikor közel van, de nem vagyunk épp együtt, mert olyankor félek, hogy elveszítem. Érthetetlen volt számomra ez az érzés, pedig régóta létezik. Mondjuk úgy negyedik általános óta, amikoris tökjó volt, hogy az akkori szerelmemmel egy hónapban talán egyszer találkoztunk, de olyankor nagyon szerettük egymást, még egy levelet is kaptam tőle:) És olyan nagyon jó érzés volt, hogy valahol tudom, hogy nekem már van egy szerelmem, míg a többiek még matchboxxal játszanak, és “fujfuj fiúk, fujfuj lányok”-oznak. Persze ha az osztályból lett volna fiúm, vagy a szomszédból, az biztos nem lett volna ilyen.

“Látod ilyen lány vagy te:)”-mondaná erre egy ismerősöm. És tényleg. Ilyen lány vagyok, aki néha ilyet is érez.

De nézzük a harcos férfi nézőpontját is. Csak mert ez már nem sajátélmény:

“A sivatag teli volt emberekkel, akik abból éltek, hogy nehézség nélkül be tudtak hatolni a Világlélekbe. Ezek voltak a jósok, és a nők, meg az öregek tartottak tőlük. A harcosok csak nagy ritkán kérték a szolgálatukat, mert nem lehet úgy menni a csatába, hogy közben az ember tudja, mikor fog meghalni. A hacosok jobban szerették a küzdelem és az ismeretlen izgalmát; a jövőt Allah írt meg, és lett légyen általa megírva bármi is, az mindig az ember javát szolgálja. A harcosok tehát csak a jelennek éltek, mert az tele volt meglepetéssel, s nekik számos dologra kellett odafigyelniük: hol van az ellenség kardja, hol van a lova, hová kell mérni a következő csapást, hogy az ember megmentse az életét.”

Ez lenne tehát a jelennek élés filozófiája, mikor nem akarjuk tudni mit rejt a jövő? Mikor nem akarunk elköteleződni, maximum egy pár mérfölddel arrébb sóvárogva várakozó asszonnyal, aki nem szól bele az életünkbe? Amikor életközelben van a halál, az sokmindent megváltoztat. De lehet hogy ez csak a férfitermészet, és nekünk nőknek meg hagyni kell, hogy harcolják az izgalmas életüket? Vajon le lehet-e ezt a helyzetet másképp is kezelni, mint a sivatag asszonya? Remélem hogy igen. Vagyis hiszek benne…

Régen jós, ma pszichológus?

Megint Coelho-t olvasok…

Mondjuk már kicsit unalmasak ezek a naagy igazságok. Sivatag, megvilágosodás, élet értelme, élj a mának, saját történetem estébé, estébé. Nem ismeretlenek már ezek a dolgok, de mégis van néha egy-egy újdonság, aminek talán én adok értelmet. Most pölö találtam egy idézetet, ami arról szól, hogy egy jós a sivatagban mit gondol az ő tevékenységéről. Érdekes, kísértetiesen hasonlít a mai pszichológusok tevékenységéhez.

“Abból élek, hogy az embereknek megjósolom a jövőjüket- mondta. -Ismerem a pálcikák titkát, tudom, hogyan kell használnom őket, hogy behatoljak a körbe, ahol minden meg van írva.“

A pálcika itt csak módszer. Mindegy hogy ez micsoda, hogy miben hiszünk, hogy mivel adjuk meg a szentségét, és a tiszteletét annak, hogy itt valami különleges történik. Hogyan hatolunk be a lélek mélységeibe. Itt most a “pálcikák titká”-val.

“Ott olvashatom a múltat, fölfedhetem, ami már feledésbe merült, s a jelek által megérthetem a jelent. Amikor az emberek hozzám fordulnak, akkor nem kiolvasom a jövőt, hanem találgatom”

Ez asszem színtiszta leírása egy feltáró terápiás módszernek.

“Mivelhogy a jövő Istené, aki csak rendkívüli körülmények között szokta felfedni. És hogyan vagyok képes megfejteni a jövőt? A jelen jeleinek alapján. A titok a jelenben rejtőzik; ha a jelenre összpontosítasz, meg tudod jobbítani. És ha jobbá tetted a jelent, akkor az is, ami utána következik, jobb lesz. “

“Isten a jövőt csak nagy ritkán mutatja meg,mégpedig egyetlen esetben : ha az olyanféle jövő, amely úgy van megírva, hogy megváltozzék.”

Vajon az emberek nem azért mentek jóshoz, hogy utána jövőjük biztos tudatában jobban élhessék az életüket? Ez az igény mindig fennállt, és fenn is fog állni. És ugyanúgy mint a jós, a pszichológus is csak abból tud dolgozni, ami van, és ami volt. Csak nem isteni erővel rendelkezik, hanem jó esetben tudással, empátiával,  és figyelemmel. De ha ezt egyszer isteni erőnek hívták, vagy varázserejű képességnek az sem baj. Paradigma kérdése.  Szerintem mindenkinek a jövője úgy van megírva hogy megválozhassék, de nem mindenkinek van hatalma megváltoztatni. Régen azt gondolták ehhez jóshoz kell járni, ma úgy gondolják sokan, hogy ehhez pszichológus kell. Semmi sem kell, semmi sem kötelező. De a múltba nézés nélkül, figyelem, és tudatosság nélkül biztos nagyon keveseknek sikerül.

Szóval nincs új a nap alatt:) Évszázadok alatt is maximum a nézőponton változtattunk.

After Zsanett…

Csak annyi, hogy az egyetem, és oktatóink által másképpen is érintett lettem az ügyben.

Ha a Bagdy prof. asszony azt mondja, hogy megtörtént az erőszak, akkor én neki elhiszem. És egyetértek azzal, ahogy reagál, miután semmibe veszik a véleményét. Nem azért mert nem tévedhet, hanem azért, mert legalább egy ember legyen aki nem úgy táncol, ahogy a zsaruk fütyülnek.

Én félek a rendőrségtől, és lehet hogy fülem-farkam behúztam volna, de ez az eddigi életemből, szocializációs folyataimból, környezetemből adódik. Kábé fél éve érzem magam közel olyan emberekhez, akik hisznek abban, hogyha nem csináltak semmi rosszat, akkor nem fogja őket bántani a rendőrség. Hogyha nem csináltak semmi rosszat, akkor nem fog értük jönni a maffia. És hogy nem kell, hogy kétajtós “mivanmivanmivan?” kanok álljanak őrt az ajtóm előtt ahhoz hogy biztonságban legyek. És hogy ne azért válasszak egy párkapcsolatot, hogy megvédjenek…

Fél évvel ezelőtt még tátott szájjal álltam az áruház kígyózó sorában miután kirabolták a kocsimat, és azt néztem hogy tudnak családok egy “ilyen ” családapával nem félni. “Ilyen” alatt ezeket a bankár marhagazdag de férfiként kis csökevény, és unalmas fickókat értettem, akik rendesen az üzletben megveszik a méregdrága kocsit, és nem félnek utána a maffiától. Hogy az anya nem gondolkozik, hogy kinek a kezébe teszi a családja életét?!

Aztán elkezdtem irigyelni azokat akik nem félnek. Nem hülyének nézni őket, hanem megvizsgálni hogy csinálják. És elhittem hogy én is tudok nem félni. És hogy nem egy kidobóember mellett leszek biztonságban, aki iszonyú nagyokat tud mondani, és még az is lehet hogy jól verekszik, de hogy jobban fél, mint én az is biztos. Jó újra és újra látni, hogy vannak emberek akiknek eszükbe se jut, hogy kirabolhatják a lakásukat. És hogy ezeknek is néha kirabolják, de túlélik.

Ez olyan, mint ahogy én nem félek a betegségektől. Néha furán nézem az ismerőseimet, akik sikítófrászt kapnak a kullancstól, hogy Lime-kórosak lesznek tőle, és mindig az ilyenek kapják el mégis. És lehet hogy nyugodtabb életem van, mint nekik, de attól még én is elkaphatom. Ők erre szocializálódtak, én meg a hatalomtól félek, meg az ijesztő emberektől. A hatalmat utálom, meg az ijesztő embereket. Eddig azzal töltöttem az életem, hogy ezekhez a hatalmakhoz, meg ijesztő emberekhez közelkerüljek, mert akkor lesz nekem jó. Mostmár ennél közelebb nem akarok kerülni hozzájuk. Szerintem értem miről szól ez, de ez kellett is ahhoz hogy el tudjam engedni. És mostmár inkább másokat szeretnék megismerni. De azért még meghallom ezeket a híreket, és érzékeny vagyok rájuk. És konstatálom, hogy a rendőrség rendőrség, a hatalom meg hatalom. De attól nekem még lehet normális életem.

Ken Park

Tegnap este 3 pasival , azaz 2 lengyel és egy magyar kollegám kíséretében megnéztem a Ken Park című filmet. Ezt most azért hangsúlyozom ki, mert én már láttam, és ugyan nem emlékszem, hogy milyen körülmények között, de szerintem egyátalán nem mindegy. Emlékszem, amikor régen még nem voltam hajlandó egyes filmekre egyes emberekkel elmenni. Pedig a moziban sötét van, de akkor is egymás mellett ültök, és látjátok egymás reakcióit. A Ken Park pedig képes durva reakciókat kihozni emberekből. Tehát az ilyen filmeket nem mindegy kivel nézed. Ha rossz társasádot választasz könnyen feszélyezett nyomorgás lesz a film, és élvezhetetlenné válik.

Először talán egyedül láttam.Most tudtam mire számíthatok, de a srácok nem. Mondtam hogy durva, naturális, tele van szexjelenetekkel, és sokkoló képekkel. Nézzük meg!- Hát jó- gondoltam..

Majd mindjárt mesélek a sztoriról, de előre csak annyit, hogy nagyon durva családi történetekről van szó. Amiket súlyosnak élünk meg, de hogy ki melyiket mennyire, az talán egyénfüggő. Én úgy érzem, hogy amiben érintettek vagyunk, azt toleráljuk a legkevésbé. Olyan sokkoló képek vannak, olyan mély pszichés területekre hatnak, amik ha nincsenek maxmálisan lerendezve bennünk, akkor bizony megmozgatnak minket, és nagyon képesek megnövelni a belső feszültséget.

Szóval van egy kisváros, és 5 db 16 éves fiatal. Az elsőről nem sokat tudunk. Felmegy a gördeszkapályára, bekapcsolja a kamerát, elővesz egy sukkert és a legnagyobb délutáni deszkázás közepén fejbelövi magát. Később megtudjuk, hogy teherbe ejtette a barátnőjét, aki meg akarja tartani a gyereket. A lány a következőt kérdezi a film címét adó Ken Parktól. “Te örültél volna ha az anyád elvetet téged?” Szerintem elég hülyeség a kérdés, de Ken Park válaszolt rá a maga módján.

Shawn első jelenetében az öccsét szorítja földhöz, aki kábé feleakkora mint ő, és kényszeríti, hogy istenítse őt, és mondja azt hogy szereti, és hogy az “ura”. A kissrác a végsőkig küzd, majd beadja a derekát meghajol az autoritás előtt. Ezután indul a suliba, mielőtt alkoholista elhanyagolt anyjának odaböki, hogy “gyűlölöm a bátyám”. Ezt anyja át is adja a nagyobbik testvérnek. De körülbelül itt meg is szűnik a szerepe a fiai életében. Apáról ebben a családban nem tudunk, de gyanítom nincs is. Még ha fizikailag létezik is, a gyerekek életében mint igazi (nem jó, csak igazi) apa biztosan nem szerepel. Nem véletlen valószínűleg a két srác hatalomhoz való viszonya, a nagyobbik önkényes terrorja, ami hűvösséget, és a szeretet átélésének képtelenségét feltételezi. Büszkeséget, hatalmat akar kicsikarni egy nála egyértelműen gyengébb féltől, mert másképp nem tudja fenntartani énképét. Énképét, amibe az intimitás, a szeretet, a gyengeség nem fér bele. Csak úgy tud védekezni, ha erősnek mutatja magát. És ezt egyenlőre csak 7 éves kissrác terrorizálása árán tudja elérni. Gyönyörűszép barátnője van, aki odáig van érte, de érzéseket felé sem igazán mutat. Egy helyen azonban kijönnek igazi érzései. A barátnője édesanyjával való szexuális, és oltalmi kapcsolatában. Igen, szexuális kapcsolatot létesít a barátnője anyjával, majd abban gyönyörködik, mennyire hasonlítanak egymásra az ágyban. A barátnője anyja, az ő saját anyjának szerepét is betölti, hiszen gondoskodó, kedves vele, neki mondja el Shawn egyedül az igazi érzéseit. Ő testesíti meg azt, amit senki mástól nem tud elfogadni, amit a saját szüleitől sem kapott valószínűleg soha. Shawn esete egy tipikus hideg, laissez fair nevelésű családot mutat, ahol tojnak magasról a kölykök fejére, akik semmi melegséget, és érzelmet nem kaptak soha.

Érdemes azért pár szót erről az anyukáról is ejteni. Azért azt gondolom ezért a helyzetért leginkább ő a felelős. Egy nagyon szép 35-40 éves nőről van szó, aki nem képes elfogadni a saját korát, és iszonyú féltékeny nagyobbik lányára, aki épp kezdi nőies bájait felfedezni, de még kislányként örül, és lelkesedik mindenért. Ezért képes lánya barátját, egy 16 éves fiút elcsábítani, oltalmazni, látszatszeretet biztosítani neki, ami semmi másról nem szól, csak az ő egoja növeléséről, hogy van olyan jó nő, sőt sokkal jobb, mint a lánya. Gyanítom ezt pár évvel később már nem tudja majd megtenni, de most még mindenáron megpróbálja bizonyítani, hogy az idő nem járt el felette.

A másik szál Peach, azaz magyar fordításban Kisbarack élete. Kisbarack egy félvér lány, akinek az édesanyja keleti, egzotikus gyönyörű nő, apja pedig amerikai. Nem tudjuk hogyan, de édesanyja fiatal korában meghalt, azóta édesapjával él, aki végtelenül vallásos, és ezt a felfogást kényszeríti a kislányra is. Ez még hagyján, de mivel a lány tiszta anyja, tulajdonképpen szerelmes lesz saját lányába, akire minden feleségére vonatkozó érzését áttolja. Inkább mondhatnánk azt, hogy tiszta anyja, mivel édesapja egész életében mindent megtett, hogy a lány csak olyanná válhasson mint az anjya, külsőleg, belsőleg. Azt nem tudjuk, milyen volt az édesanya, de azt igen, hogy az apa milyennek akarta látni. Ezt az idealizált, szellemként imádott, és dicsőített képet kellett Kisbaracknak a saját életével húsvérré tenni édesapja számára, aki képtelen volt feldolgozni felesége halálát. Így aztán Kisbaracknak mindig gyönyörűnek, rendesnek és végtelenül jónak kellett lennie, ezt a vallásos nevelés az ismert bűntudatra fókuszálásával belsővé is tette a lányban: természetesen ő is mindig jó és tökéletes akart lenni. A lány belső küzdelmét csak egy brutális jelenetben látjuk, mikor szado-mazonak induló, valójában ennél sokkal lightosabb szexuális játékot kezdeményez barátjával, majd rajtakapja őket a temetőből hazaérkező apa, aki a kikötözött fiút brutálisan megveri, rugdossa, majd Bibliát kezd olvasni Peachnek, és az anyja esküvői ruhájába öltöztetve feleségül veszi, és örök hűséget (!) esket vele. Igazából ezt a jelenetet csak szimbólumnak tartom. Mert gyakorlatilag évek óta ez zajlik. A lány fojtja el az elfogadhatatlannak ítélt impulzusait, amit az apa ilyen szinten durva terrorral torol meg, majd érezteti a lánnyal, hogy az övé, és soha senki másé nem lehet. Peach élete a csendes terror nevében zajlik.

A harmadik család is egy ismert szerkezetet mutat be. Iszonyatosan autoriter apa, aki egész nap gyúr, hogy ezzel bizonyítsa keménységét. Ezzel kompenzálja elfojtott gyengeségeit, lágyságát, és elfogadhatatlannak vélt homoszexuális késztetésiet. És ahogy ilyen családokban szokott, a rém domináns apának születik egy érzékeny fia, aki az apja minden kitagadott énrészét megtestesíti. Tehát gyenge lesz, érzékeny, vézna, érzelmes, és minden, amit az apa próbál saját magából kiűzni. Minden, amitől az apa fél. És miután a fiában ezeket a tulajdonságokat látja folyton, ezért nem lesz tökéletes a saját disszociációja, felbukkannak a tagadott késztetések, és egy alkalmas pillanatban pl részegen elkezdi orálisan izgatni alvó fiát. A fiú pedig nem meleg, nem gyenge, és teljesen jól alkalmazkodó lenne az életben, ha az apja nem tenné tönkre minden bontakozó egyéniségre való törekvését. Szerencsére ez a fiú képes haragudni az apjára, képes felfogni, hogy attól, hogy minden nap azt hallja, hogy szar, semmirekellő, szégyenteljes életet él, még nem kell neki is így gondolnia. Szerencsésebb, mint Peach, aki a vallásos nevelés révén teljesen belsővé tette az apja elvárásait, mert ő nem csak belül küzd, hanem képes apját rossznak látni, utálni. Azonban nincsenek olyan erős elfojtott agressziói, amik robbanásszerűen kitörnének, mint az utólsó szereplőnél. Én neki adnám a legjobb prognózist, neki van a legnagyobb esélye arra, hogy fel tudjon épülni felnőttkorára.

Csak egy érdekesség: ha objektíven nézzük, akkor a fenti család a legdurvább nyíltan. Agresszív- verekedő apa, alárendelődő-passzív anya, nulla védelem a gyereknek, tettlegesség, nyomor, stb. A többi család kívülről rendben van. Ha mondjuk gyámhatóság szempontjából nézzük, ettől a családtól vennék el a gyereket. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy én jobbnak érzem, ha az indulatok ki tudnak jönni az interperszonális térbe, akármilyen tettlegességgel, durvasággal jár. Mert akkor a gyerek is ki tudja tenni majd az indulatait.

Az utólsó család pedig szerintem szintén arra példa, hogy a felszínen tökéletes látszat micsoda vulkánt hordozhat belül. Látunk egy kedves nagymamát, és nagypapát, akik családi programokkal, gondoskodással próbálnak mindent megadni unokájuknak legnagyobb jóindulattal. A srác viszont minősíthetetlen módon beszél velük, agresszív környezetével (3 lábú kutyáját “Lábas”-t azzal fenyegeti, hogy kitépi a másik lábát is, ha mégegyszer ugat, nagyszüleit “rohadt kurvázza”, rájukvágja az ajtót, stb), és önmagával is. Én úgy látom, hogy ez a család csak attól beteg, hogy tökéletesen lehetetlen benne a negatív impulzusokat kimutatni. Mindenki kedves, rendes, aranyos, nem haragszik, ha rosszat tesz a fiú, azt is mosolyogva szeretettel fogadják. Nyilván volt valami, amitől a srácot a nagyszülőknek kell nevelni. Ha egy gyerek szülei meghalnak, vagy elmennek, ott vannak indulatok. És csak ennyi, hogy ez lesz, ha semmilyen indulatot nem lehet kifejezni. És nem a vallás miatt, mint Peachnél, nem azért mert bárki tiltaná. Voltatok már olyan emberrel, akivel nem lehet veszekedni? Gyilkos egy helyzet. Jönnének az indulatok, üvöltöznétek egy jót, ahol a másik is indulatos, és aztán ez lecsillapodik, és minden oké. De ha csak üvöltözünk, és a másik mint egy szent mosolyog, akkor az indulat valóban nem talál kiutat. Pedig van amikor haragszunk, van amikor az az adekvát. De ha ebben senki sem partner, akkor az agressziót egyrészt fokozzuk, hogy “na mikor érem már el, hogy te is dühös legyél”, másrészt magunk ellen fordítjuk. A srác például csak úgy tudott elélvezni, hogy közben magát fojtogatta. Oké, lehet tudni, hogy az oxigénhiányos-fulladásos állapotnak vannak fiziológiai hasonlóságai az ejakulációval, de ez akkor is az önmagunk ellen fordított agresszió magasfoka, főleg, hogy különös élvezettel is jár. Asszem ezek után nem olyan meglepő a fordulat, hogy különös közönnyel, de kegyetlenül leszúrja álmában az alvó nagyszüleit a konyhakéssel.

Sok kritika éri az ilyen naturális filmeket. Ez más mint pl. Tarantino durvasága, aki figyelemfelhívó eszközként használja filmeiben az agressziót, de nincs valódi tartalma. Mint egy nagyító felnagyítja azt ami amúgy is bennevan az életünkben csak nem vesszük észre. Mert nem annyira idegen ez a film, mindenkinek a környezetében vannak ilyenek, csak nem mindenhol szúrják le a végén a nagymamát. De potenciálisan benne van a saját környezetünk ezer családjában. És manapság ha egy film végén nem ölnek meg egy nagymamát, vagy nem maszturbálnak premier plánban teljes vásznon felnagyítva, akkor már senki sem nézi meg a filmet, vagy elsiklunk a mondanivaló felett. Szerintem kellenek ezek az eszközök. És nézzünk nyugodtan szét hány hasonló család van a mi szomszédságunkban is. Vagy milyen hibákra lennénk pl mi hajlamosak ezek közül…

ja, és mégegy dolog. A képi durvaságok ugyanakkor védettséget is adnak a nézőnek. Kívülállónak érezheti magát, távolít..talán ez a kulcsszó. Az erőszak meglehetős távolságba helyezi a történteket ahhoz, hogy be tudjuk fogadni, hogy ne érezzük érintettnek magunkat. Pedig mindannyiunk életében megjelenő dolgokról van szó. ügyes, szerintem…

Bizalom

Ma futás közben 13 km-en négyszer álltam meg bőgni…ez nem jó arány azt hiszem. De ez egy folyamat része.

Eszembe jutott, mikor december 30.-án kiültem az ablakba, az egész táj csupa hó volt, és éreztem egy óriási nagy felelősség érzést. Függetlennek éreztem magam, intuitív döntést hoztam, aminek nagyon sok racionális következménye volt. Téó, egyetem, család, belső képek, közhelyek ellen harcoltam nem keveset, de nem volt kérdés, hogy meg kell tennem, onnantól, hogy kimondtam magam előtt a döntő szót. Magaménak éreztem mindent, álmodoztam, célokat tűztem ki, ultimátumot adtam, igaz sok illúzió is volt közte. Talán azt mondhatom hogy amit kitűztem azt talán 80%-ban teljesítettem, de olyat is kaptam, amit egyátalán nem gondoltam volna. Vannak viszont fontos dolgok, amiket nem tettem meg, amihez nem voltam elég erős. Ezek miatt bűntudatom van. Mert azt jelzi, hogy nem bízhatok meg magamban.

Nem bánok semmit, csak félek. Félek, mert újra hatalmas bizonytalanságban ülök. Haragszom a világra, mert mindig, és mindig ezt kell átélnem. És mivel a világ nem elég konkrét, ezért haragszom sok mindenkire külön-külön is. Haragszom, mert nem vigasztalnak meg akiknek meg kéne. Nem ad biztonságot, akinek az lenne a dolga. Igen, a dolga.  Nem bízok bennük, bár ezt soha nem is tettem.

Persze jobb ha haragszom, mert abban van erő. Abban van egy énerő, egy dac, amit a haragból át lehet fordítani kreatív alkotóvá. A haragom véd meg. Ha még az sem lenne, el lennék veszve.

Nem tudok bízni? Jó a piár, de a felszíni szociabilitás csak egy nagyon pici szeletemről próbálja elhitetni a közönséggel, hogy íme ez vagyok én?

A bizalom szerintem nem verbális. Nem akkor tudok bízni, ha el tudom mesélni az egész életem fűnek fának. A bizalmat nem lehet verbalizálni. Egy ember bizalma a gesztusaiban, a hozzáállásában, a bátorságában tükröződik. Nem igaz, hogy azt lehet bántani, aki bízik. Nem igaz, hogy az fog pofára esni. Mert aki bízik másban, az magában is bízik. Nem tudok erről személyes élményt mondani, hogy ez milyen, de át kell konstruálnom ezt a fogalmat.

De tudjátok mit, most nem is akarok bízni. Egy jó darabig…

Majd szólok, ha eljutottam addig, hogy tudok majd mit kezdeni egy új kihívással. Utálom, amikor nem én dönthetem el, hogy mikor állok készen rá. De ha visszagondolok, baromi kevés olyan helyzetet tudok mondani az életemből, amikor megvárták volna, hogy készen álljak egy kihívásra. Mégis megfeleltem, mert különben már nem lennék itt. Csak valszleg mivel nem álltam készen rá, nem tudtam megtalálni a megfelelő megoldást. Olyan megoldásokból építettem az életem, amik biztosították a túlélést, de a minőséget nem. Azt már nem lehetett megvárni, hogy úgy oldhassak meg egy problémát, hogy az ne tűzoltás legyen. Szerintem nem nyomás alatt nő a pálma, de erről már beszéltem. Ahog nézem ebből sem lesz minőség, de megoldás biztosan. Na talán ebben az egyben bízom. Végre találtam egy pontot magamban amiben jelen pillanatban bízom. Hurrá, akkor most a csúcson kell abbahagyni….

csak turistáknak jó a világban

“Csak turistáknak jó a világban

Soha nem állni, csak menni, hátha

Közbejön egyszer valami fontos

Mondjuk kihívnak a telefonhoz…”

Örök turistának lenni olyan, amikor nincs sehol otthon. Amikor nem mész haza. Amikor nem a valahova tartozás definiál téged. Mikor nem valakinek a valakije vagy, csak úgy vagy Te magadtól. És ezért lehetsz akárhol, az jó.

Én nem ilyen turista vagyok. Én pont olyan turista vagyok, aki kihasználja azt, hogy mindenhol csak átmenetileg van. Persze ezt úgy is fel lehet fogni, hogy ha már a hátrányait viselni kell, akkor kapjuk meg az előnyöket is… De durva ez a várakozás. Igen várok, hátha kihívnak egyszer a telefonhoz, és azt mondják, hogy kaptam egy olyandeolyan lehetőséget az élettől hogy csak na. Amúgy kaptam már sokat, mindenki kap, csak meg kell tanulni felismerni őket, és élni velük.  És amikor telezsúfolom az életem mindennel, azt hiszem hogy attól elterelődik a figyelmem és nem fogok várni. Hát annál jobban elterelni a figyelmem, hogy 4 vizsgára kell hétfőn készülni, ebben a pillanatban nem tudom. Tökre nagyon ideges vagyok, mert ez a neurológia ez a gyilkosok gyilkosa. Nem bírom tovább, de persze ez a “várakozó attitűd” sose múlik el.

Feszült vagyok. Mert ebből a hosszú kéthétből már csak pár nap maradt, és most tényleg bármit tehetnék, azon felbuzdulva, hogy “de már csak 2 napot vagyok itt”, és ehelyett csak ülök, és tanulok valamit, amiből egy szó sem megy a fejembe. És töprengek azon, hogy megérdemlem-e ha sikerem van. Mert most sikerült meggyőzni magam -persze mások is segítettek, köszi:)- hogy nem érdemlem meg, amit jót elérek. De hát basszus, amikor meg szart hoz az élet, akkor miért nem gondolkozom ezen?! Akkor dühöngök, de nem mondogatom, hogy “jaj szegény fejem, nem érdemlem meg”. De ha netalántán jó jegyet kapok egy szóbelire, amin nem lehet puskázni, és örülök neki, mert sokat görcsöltem rajta, akkor azt érzem, hogy nem érdemlem meg? brrrr…

Cserélnék agyat egy kevésbé elhasználtra, amelynek viszonylag megfelelő az interhemiszferális összeköttetése, mert az nálam elég gyengécske. Viszont sokmindenben jó vagyok, minden megoldás érdekel, jelentkezni az emilcímemen lehet:)

na csá, megyek neurológiázni….:(

Hosszúposzthogymilyenisitthonlenni…

Hát jó. De tényleg. Mondjuk ez furcsa ez az itthon, mert Budapest az itthon, de most más értelemben mint eddig. Úgy érzem, hogy ez az itthon, de szűken éve a lakás az Katowiceben otthon. Mindkettő az basszus.Ha belegondolok, én már lassan négy éve legalább 3 lakásra használom egyszerre azt a kifejezést hogy otthon. Kicsit árnyalódott a jelentéstartalma ez idő alatt.

Egyébként azért érzem Budapestet az otthonomnak, mert a leendő szakmám, sulim, barátaim és mindenem ideköt. Itt pezseg körülöttem az élet, izzok, forrok, sürgök-forgok, és ez jó. Most nem hajtottam túl magam, azaz szép kényelmesen vagyok, jó persze sietek-rohanok, de nekem ez kell is, mindenesetre nem érzem elúszva magam.  Most nincs az a furcsa idegenség és magányérzetem ebben a városban. Ez jó érzés, persze azt is jelenti hogy egy részem elvágyódik. De hát ez kompromisszum kérdése.

Féltem kicsit a lakástól, hogy rossz lesz benne lenni. Hideg lesz, idegen lesz, és egyedül leszek. De nem volt az, sőt. Rájöttem, hogy nekem nagyon bejön ez a saját lakás feeling, ha nem kell fáznom. Tehát nyáron szívesen lakom ott. Egészen élvezem, még a vele járó nehézségekkel (grandparents uhh…) együtt is.

Olyan felnőtt érzésem van most. KTW-ben láttam az “Azt beszélik” c. filmet. Nagyon jó, és most kicsit úgy érzem magam, mint Jennifer Aniston a filmben. Olyan mintha már nagy lennék, és mintha már nem számítana az, amiért eddig veszekedtem mindenkivel. Adóbevallást intézek, szabadságolok, lakást kocsit intézek, és közben vizsgára készülök. és strandolok, mozizok, Moulin Rouge-ban töltöm a szombat éjjelt, és ez az egész összeáll egy képpé ami tetszik.Szívesen élnék itt. ….Majd. mert most még sok dolgom van. Elsők a vizsgák, aztán majd nyárra van jósok terv, aztán meg jön a nagy bizonytalan. 

Ahhoz képest mennyi mindent akartam megosztani, rájöttem, hogy egy része jobb ha bent marad, és nem verbalizálom. lényeg hogy én értem mi zajlik most és ez jó. Örülök hogy itt vagyok, és izgulok, mert megint este vizsga és még sokatsokat kell tanulnom.

És hiányérzetem van, várok egy hívást:(