Nos hát ma reggel olyan álomból ébredtem, amiben karamboloztunk. Négyen ültünk a kocsiban, és egy bulira vásároltunk be, de annyit, hogy még utánfutóra is kellett cuccot tenni. Aztán összevesztek a többiek a kocsiban, és a sofőr idegességében ráhajtott egy bukkanóra. Éreztem, mikor megálltunk, hogy ránk fog borulni az utánfutó, ezért kiabáltam, hogy gyorsan ugorjunk ki a kocsiból. A sofőrnek nem sikerült, és a fejébe állt az utánfutó rúdja. Mint egy rajzszög állt ki a fejéből, és az ember pedig nem mozdult. Mondtam a többieknek, hogy gyorsan hívják a mentőket, én meg tudtam, hogy nem szabadna hozzáérni, és hogy lehet hogy már meg is halt, de hatalmas belső küzdelem eredményeképpen mégiscsak úgy döntöttem, hogy kihúzom a fejéből az utánfutót. Nekifeszültem és kihúztam. Az emberünk pedig megmozdult.
Hihetetlen öröm járt át, ugráltam, és kiabáltam, hogy megmentettem egy ember életét! Közben bűntudatom is volt, mert úgy éreztem, hogy az utánfutó csak azért borult ránk, mert mi kiugrottunk.
Ébredés….jaj milyen nap van? félig hunyorgó szemmel, ajtófélfának nekimenve ténfergek az udvarra, mert benthagytam a reggeli felébredéshez kihagyhatatlan kólámat az éjjel a kocsiban. Kiérek, bántó erős napsütés (dél van:) és villogó vakuk vártak. Igen, fényképészek. Hirtelen nem tudtam, hogy azért mert megmentettem egy emberi életet, vagy azért mert én okoztam a balesetet. Megijedtem és visszamentem a házba. Az ablak mögül egy kollegám leselkedett, és mondta, hogy “pssszt…jöttek fotózni a kocsit.”
Na akkor ébredtem fel. Megint a munkaügyi, vagy közlekedésfelügyeleti vagy ki a halál ördöge jött fotózni, és bizonyítékot gyűjteni a buszunkról.
“Cseszd meg, a kólám meg benne van”- volt az első mondatom ma.
Amúgy meg azt tanultam, hogy a buliban a legjobb hazaérni a puha meleg ágyba. Imádom ezt az érzést. Rájöttem, hogy mindig ez volt a legszuperebb pont valahányszor diszkóban voltam életemben.
