Choosed to be me

Tényleg szerda van, köszönöm.

Eljött ez is, és azért gyorsan mert csütörtökre kellett módosítanom a szerdát, aztán mégis ez lett belőle. Bírtam ezt a “hirtelen ez van-hirtelen az van”-t. Hogy minden percben változhat a téma, és hipergyorsan kell alkalmazkodni.

Most nyugi van, és csönd. Várok valakit hogy indulhassak, a szoba már üres, és úgy alakult, hogy maradt pár percem megírni egy utsó bejegyzést. Kicsi nosztalgia fogott el, mert 9 hónap azért 9 hónap, és nem is akármilyen. Felsöpörtem az üres szobábam, átvittem az ágyneműm a recepcióra, és eszembe jutott mit éreztem amikor először beléptem ide, és hogy nemhogy akkor, de még 2 hete sem képzeltem volna, hogy az jön utána, ami most valóban következik.

Az elmúlt pár napban lett volna mit írnom azon kívül is, hogy várom a szerdát, de nem tudtam. Leblokkolok az elvárásoktól. Kaptam tőletek emileket, meg hívásokat, sőt olyanok bukkantak elő, akikről eszembe nem jutott volna hogy olvasnak. Jól esett, meg is ijesztett picit, és hirtelen azt éreztem, amit már annyiszor régen, hogy “ne már, de dícsérjetek, ezt utálom”. Nem az van, hogy utálom, hanem hogy nem tudok vele mit kezdeni. Sokszor volt már olyan, hogy a suliban a tanár odejött hozzám, hogy fűdemarhajó gondolatom volt, és hogyishívnak engem, meg miért nem jártam eddig órára? Közben meg csak annyi volt, hogy bejöttem a 20 gyakorlatból egyre, és a másik házim közben mormogtam valamit, amit valaki meghallott, és aztán hangosan kellett mondanom, mert vaúú de jó. És én akkor utána olyan furán éreztem magam, mert attól, hogy most ez az egy gondolat betalált, nem vagyok kis zsenigyerek. És utána nem is jelentkeztem többet, vagy be sem mentem az órára, mert azt éreztem, mostantól ha mondok valamit annak egetrengetően k**va okosnak kell lennie, és ha nem az lesz, akkor csalódást okozok. Na mindegy, csak ez jutott most eszembe.

Így aztán az elmúlt pár napban csendesen örültem annak, amit világgá kürtöltem volna, és jó volt csendben örülni, és majd csak akkor elmondani, amikor hazaérek. Addig az enyém volt az öröm, csak az enyém

Egy dolog van, amit még mindig megosztanék, úgyhogy meg is teszem:

Kezembe (fülembe) került egy szám, ami a Sunshine Avenue-é, és az a címe, hogy “Choosed to be me“. Nem szoktam annyira szöveggel foglalkozni, most sem tettem. 60 hallgatás után is csak a refrén cseng a fülembe, hogy néha mennyire egyszerű megfogalmazni bonyolultnak tűnő dolgokat. Szóval szerintem sokmindennek amit próbáltam elérni ez a lényege. Hogy válasszam önmagam. És ne az legyek, amit elvártak bizonyos tekintélyszemélyek, vagy társadalmak, vagy közegek, vagy amire kényszerültem. Sőt ne is a szöges ellentéte, ne csaka tökéletes tagadásban és marhanagy lázadásban merüljön ki a másságom, éppkézláb alternatíva hiányában. Hanem a megadott körülmények között megválaszthassam önmagam. És szerintem ez tök nehéz, meg tök hosszú, de most valahogy azt éreztem, hogy sokkal “csúzd tu bí mí”-bb lettem mint két évvel ezelőtt voltam pölö. És ez 22 évesen azért jó. Mert pár éve esélyem sem volt rá. Senki sem lehet “csúzdtúbímí” kamaszként. Még akkor sem hogyha az iwiwre feltölt fasza kis képeket, és nagyoneredeti szövegeket. Pont ezekből, a blogból, és a közösségi oldalakból látom mekkora igény van arra hogy megválaszthassuk önmagunkat. Csak ez nagyon kevés, hogy virtuális imidzsünk lesz. Nagyon kevés ahhoz, hogy ne egy előre megadott kényszerpályán mozogjunk.

No hát ennyi mára, meg az elkövetkezőkre. Olyan csendes nyugalomféle van bennem, némi izgalommal. Persze az előbb azért kijött egy pár könnycsepp ami kimondott fejlődés ahhoz képest hogy az előző munkahelyemről hulló krokodilkönnyekkel jöttem el. És különben is egy hatalmas bumszli virágcsokor is rásegített, amit az itteni kollegáimtól kaptam. Az fáj egy kicsit hogy széthullóban van, amit itthagyok. Pedig megpróbáltam egyben tartani, de úgy néz ki nem elég erős a ragasztó. Van ez így. Viszont most már itt van, akire vártam, indulhatunk haza. Közben fenekére nézek annak a 1 Zlotyi 45 Grosinak (köbö 98 HUF), ami a pénztárcámban maradt, nehogymá megmaradjon.

Nektek meg köszi a figyelmet, nem csak az elmúlt 9 hónapban, és nemcsak azoknak akiknek írtam. Hanem mindenkinek aki idetévedt. Az oldal marad, csak nem frissül tovább az életemmel.

Sziasztok

Beszűkülten

A mai napon sokszínű gondolataim egy téma köré csoportosultak:

“Legyen már szerda”

Azt hiszem sikerült sok oldalról változatosan megközelítenem a fenti topikot, mégsem lett szerda. Ez van, én mindent megtettem, de az élet néha kegyetlen.

Gondolatmorzsák múlt éjjelről

Ahogy fogynak a napok, kezdek rájönni mi fog hiányozni..

Tegnap volt életem első igazi defektje. Nem úgy értem, így is elég defektes az életem, de most énalattam fúródott be egy hatalmas csavar a Linea kerekébe. Illetve gondolom, de hogy énalattam engedett le, az tuti.

Éjjel volt, fél 2. A Taxisok szóltak a piroslámpánál. Úgyse értem-mentem tovább. Aztán megnéztem, és tényleg gáz volt, de nem is ez a lényeg. Először én akartam megoldani, de olyan béna volt a kompresszor a kúton, hogy nem sikerült vele felfújni a gumit. Telefonáltam, és hiphop ott termett 3 erős legény. nekiugrottak, kicserélték seperc alatt. “Mehetsz”- mondták, és mosolyogtak.

Furcsa érzés. Hogy bármikor számíthatok valakire. Hogy ugyan külföldi vagyok, meg fiatal, meg lááány, meg kiszolgáltatott, de érzem, hogy akármi van, akikre itt számíthatok, azokra tényleg. Otthon ismerhetek ezer pasit, akkor is bajban lennék, ha nem tudnék egyedül hajnal 2kor kereket cserélni. És olyan jól esett, ahogy fogadtak, és ahogy szervezik a búcsúbulit. Egy szerep csak, ami itt vagyok, de hiányozni fog.

Persze mindezek előzményeként egy holland sráccal eszmecseréltünk iwiw és blog témában egy hatalmas “medium rare” steak kíséretében a jazz-clubban. Megcáfolódott a teóriám, miszerint nekem azért kellene külföldi pasi, mert annak nem beszélek lyukat a hasába. Dehogynem. Csak akkor is villámsebességgel beszélek, ha nem jut eszembe egy kifejezés. Elmutogatom kézzel-lábbal. Így meg aztán mégannyira sem értenek, mint magyarul. Hiába, marad a jó öreg megoldás, amit eddig minden pasimnak javasoltam: nézzen a szemembe legalább egy picit, és 3 percenként süssön el egy “aha, ahát”. Úgyis az a lényeg hogy elmondhassam, amit akarok, igazából nem zavar, ha nem figyel oda. Csak legalább csináljon úgy

Belga: Az a baj, Petra: Az a jó . Ja meg blogvég….

Hétvégén voltunk SZIN-en.

Királyságosságos volt. Szerintem évek óta nem voltam fesztiválon, és mikor voltam sem éreztem jól magam, de ez most megdőlt. Ez volt a levezető hétvége az utazásom előtt, és úgy éreztem, megünnepelhetem az elmúlt két hetem. Nehéz volt, de megtettem, amit megtehettem, és bizonyos szempontból lett is eredménye.

A fesztiválon nyugi volt, nem kellett görcsölni, hogy mennyi a vacsi a Virág cukrászdában, nem kellett görcsölni, hogy nem tudunk majd megegyezni hova akar menni a társaság. Nem kellett görcsölni, hogy sátorban alszom vagy sem, hogy fennmaradjak még mikor hullafáradt vagyok csakatöbbiekkedvéért vagy sem, egy szóval igazi nyugodt fasza kis hétvége volt.

Jó volt a Kispál, még a Belgát is élveztem. Bár ezzel kapcsolatban egy szösszenet. Aki még nem élte át ezt az élményt, annak mindenképp el kell mesélnem milyen egy fapadlójú sátorban- ahol az ugráló emberektől pattogsz a padlón még akkoris ha te nem szeretnél- “Egy, két há’” című számot végigélni. Megfordultam, és döbbenet ült ki az arcomra, ahogy ezer ember átszellemült arccal énekli a refrént, amelynek szövegét ez a blog asszem nem bírja el. Olyan groteszk volt, akkorát röhögtem rajta, hogy az már fájdalmasan jó

Szóval AZ A BAJ….

Hát igen. Én eddig pont ilyen életet éltem.

Hogyha belelátok a fejedbe, az a baj.
De ha nem látok bele a fejedbe, az a baj.
Ha felveszem a papucsot, az a baj.
Ha nem veszem fel, felfázok, az a baj.

Ha elkenem a szemfestéked, az a baj.
Ha vékonyak a falak, az a baj.
Ott egy pók a párnán, az a baj.
Mindjárt jön a Barátok közt, az a baj.

Most az van a fejemben, hogy tudod mit? nem tudom mi lesz, de mindenképp jó.

Ha megkapom amit szeretnék, tökjó. De ha nem kapom meg az is jó. Ha szeret, akit szeretnék az nagyon jó, de ha nem szeret úgyis jó. Ha bejutok, ahova szerettem volna, hűdejó, ha nem sikerül, az is jó.

Fogok írni egy ilyen számot. Hihetetlen hogy ez is eljött, hogy így lássam a világot.

Ja és még egy szösszenet: 6 nap múlva felhagyok a blogolással. Ez nem merő véletlenül esik egybe a hazaköltözésem időpontjával. Elég volt, szeretnék felnőtt életet élni. Kinőttem a blogot, asszem. És az iwiwet is.

Ha még eszembe jut valami az elkövetkezendő héten azt leírom, aztán fontosabb dolgokkal töltöm majd az időm.
Akivel meg akarom osztani a gondolataimat, azzal úgyis leszünk olyan viszonyban, hogy ezt megtehessem. Akivel meg nem tudom, az talán nem is fontos annyira, hogy ilyen mélyen beavassam a mindennapjaimba. Arra meg pláne nem vagyok kíváncsi, hogy pletykák ezrei kapjanak lábra a blog nyomán.

De szép volt, jó volt, nem bánok semmit. Csak kell a francnak 700 iwiw ismerős, mikor azt a napi 10 percet is szánhatnám arra a 10 igaz ismerősre.

De törölni nem törtlök semmit. Ez is én voltam. Egyszer. Idáig.

Avril Lavigne szavaival élve (vagy a szövegíróiéval) “so much for my happy ending”.

Úgy érzem happy end van, pedig se nem túl happy semmi, és vége meg pláne nincs semminek, de ez most így sikerült, és így is jó.