Annyiszor megfogadtam már mostanában, hogy nem írok blogot. Mert az nem felnőttes. Meg sokan megtudnak rólam olyanokat amiket nem kéne. Meg sok dolgot nehéz úgy leírni, hogy ne bántsak meg valakit, aki esetleg olvashatja. Pölö nem írom le milyen taj paraszt módon viselkedett a nagyfaterom a barátnőmmel, mert hátha visszahallja, meg nem írom le ha dühös vagyok valakire satöbbi.
Amúgy abból a szempontból tényleg nem felnőttes, amiért az iwiw sem felnőttelnek való. Ugyanis ezek mesterséges identitásteremtő felületek, amik arra valók, hogy az ember ne az életben alakítsa folyamatosan a személyiségét, hanem mint egy lepke ledobhassa a bábot, ha úgy akarja, írjon magáról valamit a blogon vagy az iwiwen, és utána azt gondolja, hogy ő olyan, mert azt ott megteremtette. Abban a virtuális világban csinált egy képet, és akkor az a kép egyenlő az ő személyisége. Szóval felelősségmentesen lehet magunkról a belső reprezentációt változtatni. Aki felnőtt, annak erre nincs szüksége szerintem.
Mindenesetre a blogolás feszültséglevezetés is.
Mióta hazajöttem a dolgok olyan gyorsan változnak, az életem mondhatni olyan izgi, hogy másnak az már talán idegtépő lenne. Egy hatalmas adag lelkesedéssel jöttem, és csak ez segít abban, hogy a sok feszültséget kihívásnak éljem meg. Egyszerűen napról napra, percről percre változik a helyzet az életem minden területén, érzem hogy a lelkesedés fogy, ezért néha mint egy aksitöltőre felteszem magam valami új kihívással, és akkor már megint bírja egy ideig a pszichés Duracellem.
Most megint felidegesedtem, mert a halványan eltervezett napom 5 perc alatt az ellenkezjre fordult, 4 program közül 4 en jöttek, hogy most akkor legyen inkább mégistökmás. De lényeg a rugalmasság. Arra mostanában sok szükségem van, de ez jó így ahogy van. Olimpiai hasonlattal élve kicsit olyan ez mint egy futóverseny, ahol fut egy tömeg, és mindig más kerül az élre, és amikor alkalmazkodnék ahhoz, hogy na az a nyerő, akkor előrekerül más, átrendeződik a mezőny, és kezdődik az alkalmazkodás újból.
Tegnapelőtt pölö még halál lelkesen pofozgattam belülről a lakást otthonná, vásárolgattam, tervezgettem, úgy éreztem szuper lesz, majd jött egy bumszli nagy veszekedés, és elhatároztam, hogy inkább ki sem pakolok. Tegnapelőtt még azt hittem áron alul passzolom el a kiskocsim, azóta két bikázáson, egy napos aksitöltésen és egy éjszakai vontatáson túllépve rá kellett jönnöm, hogy szuperjó az én drágám, és inkább megcsináltatom a műszakit, és igenis megkérem érte az árát. felújítom, és nem sürgetem magam az eladással. Iskola, munka, magánéletben is ilyeneket tapasztalok nap mint nap. De még lelkes vagyok. És maradok is, csak most futnom kell, mert át kell vennem két vaterán vásárolt függönykét, aztán kitalálni, hogy hogy folytatom az új fejlemények tükrében a napom.
Már nem is vagyok ideges, pedig le sem írtam amit akartam. És ilyenkor nem érdekel, hogy érdekeset írtam-e, bocs, ez a poszt most nem az olvasókért született.
