Reggel…

Kicsit nehézkesen indult a ma reggelem…ez talán látszik a következő párbeszédből is, ami 6:02kor zajlott:

A:- Petra, köszönj a szomszédainknak, jó?!

P:- Jó reggelt kívánok! -majd anyuhoz- hülye pletykás vénasszonyok. Itt állnak és már kora reggel kezdik.

A:- Neeeem. Mindig megkérdezik tőlem, mi van veled meg hogy vagy.

P: -?!?!?!?!?!

ui: Anyukám egyébként matektanár. Logikát is tanít általános iskolásoknak.

Buli

Íme a tegnap éjszakai mulatozás legérdekesebb tanulsága számomra:

Meglepő módon a mai fiatalok között az “Álomhajó” c. remekmű (asszem valami Carpe Diem nevű banda baklövése még a 90-es évek közepéről, de meg ne kövezzetek, ha mégse) és az Induljon a Banzáj c. Bonanza siker lelkes rajongóközössége egy és ugyanaz.

Forrás: Személyes tapasztalat a Morrison’s kettő (gratula névválasztáshoz ezútonis) hátsó terméből, ahol az Álomhajóra tomboló “tömeg” hangos sikoltozásban tört ki a Bonanza sláger felcsendülő első taktusaira

Szegény Ákos, remélem erről ilyen formában nem tud, de ha mégis, akkor üzenem neki, hogy ez speciel nem az ő bűne.

A blogolás nyugtat

Annyiszor megfogadtam már mostanában, hogy nem írok blogot. Mert az nem felnőttes. Meg sokan megtudnak rólam olyanokat amiket nem kéne. Meg sok dolgot nehéz úgy leírni, hogy ne bántsak meg valakit, aki esetleg olvashatja. Pölö nem írom le milyen taj paraszt módon viselkedett a nagyfaterom a barátnőmmel, mert hátha visszahallja, meg nem írom le ha dühös vagyok valakire satöbbi.  

Amúgy abból a szempontból tényleg nem felnőttes, amiért az iwiw sem felnőttelnek való. Ugyanis ezek mesterséges identitásteremtő felületek, amik arra valók, hogy az ember ne az életben alakítsa folyamatosan a személyiségét, hanem mint egy lepke ledobhassa a bábot, ha úgy akarja, írjon magáról valamit a blogon vagy az iwiwen, és utána azt gondolja, hogy ő olyan, mert azt ott megteremtette. Abban a virtuális világban csinált egy képet, és akkor az a kép egyenlő az ő személyisége. Szóval felelősségmentesen lehet magunkról a belső reprezentációt változtatni. Aki felnőtt, annak erre nincs szüksége szerintem.

Mindenesetre a blogolás feszültséglevezetés is.

Mióta hazajöttem a dolgok olyan gyorsan változnak, az életem mondhatni olyan izgi, hogy másnak az már talán idegtépő lenne. Egy hatalmas adag lelkesedéssel jöttem, és csak ez segít abban, hogy a sok feszültséget kihívásnak éljem meg. Egyszerűen napról napra, percről percre változik a helyzet az életem minden területén, érzem hogy a lelkesedés fogy, ezért néha mint egy aksitöltőre felteszem magam valami új kihívással, és akkor már megint bírja egy ideig a pszichés Duracellem.

Most megint felidegesedtem, mert a halványan eltervezett napom 5 perc alatt az ellenkezjre fordult, 4 program közül 4 en jöttek, hogy most akkor legyen inkább mégistökmás. De lényeg a rugalmasság. Arra mostanában sok szükségem van, de ez jó így ahogy van. Olimpiai hasonlattal élve kicsit olyan ez mint egy futóverseny, ahol fut egy tömeg, és mindig más kerül az élre, és amikor alkalmazkodnék ahhoz, hogy na az a nyerő, akkor előrekerül más, átrendeződik a mezőny, és kezdődik az alkalmazkodás újból.

Tegnapelőtt pölö még halál lelkesen pofozgattam belülről a lakást otthonná, vásárolgattam, tervezgettem, úgy éreztem szuper lesz, majd jött egy bumszli nagy veszekedés, és elhatároztam, hogy inkább ki sem pakolok. Tegnapelőtt még azt hittem áron alul passzolom el a kiskocsim, azóta két bikázáson, egy napos aksitöltésen és egy éjszakai vontatáson túllépve rá kellett jönnöm, hogy szuperjó az én drágám, és inkább megcsináltatom a műszakit, és igenis megkérem érte az árát. felújítom, és nem sürgetem magam az eladással. Iskola, munka, magánéletben is ilyeneket tapasztalok nap mint nap. De még lelkes vagyok. És maradok is, csak most futnom kell, mert át kell vennem két vaterán vásárolt függönykét, aztán kitalálni, hogy hogy folytatom az új fejlemények tükrében a napom.

Már nem is vagyok ideges, pedig le sem írtam amit akartam. És ilyenkor nem érdekel, hogy érdekeset írtam-e, bocs, ez a poszt most nem az olvasókért született.

Amiről nem tudunk az nem fáj

Így hangzik a jelmondata a párjukat egyfolytában csaló pasiknak is például.

Nem kívánok állást foglalni a fenti állítás igazságát illetően, de legtöbben tényleg csak jó fedőszövegnek használják, hogy elméleti síkra helyezzék a nők hajszolásával színesített unalmas életük lényegét.

Mindenesetre valahogy most én is azt érzem, hogy néha jobb nem tudni mi történik körülöttünk.

Tegnap Hazaértem. Haza, nagy Hával. Ugyanis egyik legkomolyabb tervem a sok közül, hogy teremtek magamnak egy Otthont magy Óval, mert talán az hiányzik a legjobban.

No de mindegy is, lényeg, hogy szülőföldemre érkeztem, ahol anyanyelvemen szólnak egymáshoz az emberek. Egy szem kaja sem volt nálam, ezért sötétedés után elmentem azu éjjel is nyitvatartó kisboltba, mert pesten ilyen is van. Mikor álltam a sorban, egy szemtelenül fiatal szép tinicsaj, és a pasija beszélgettek előttem. Nem akarom részletezni miről, de elszomorított. Amúgy megszoktam, hogy egy kukkot sem értek a körülöttem lévők beszédétől, és nem is tudtam mennyi idegeskedéstől, feszültségtől, bánattól véd meg engem…. De ez még mind semmi ahhoz képest, amikor mögémállt két 50es pasas. Lehet hogy nem voltak 50 évesek, csak már elitták az agyukat. Most sem voltak már szomjasok. Az egyik így végigmér (melegítőben voltam meg egy pólóban smink nélkül), aszondja:

-Én az ilyen magas szőkéket szeretem.

Mire a másik:

-Ez? ÁÁ, neeem. Nekem a kis temperamentumos vörösek jönnek be.

Idáig még nem volt semmi gond, bár már kicsit feszélyezve éreztem magam. De a párbeszéd folytatódott. 

Egyik:- Hú baszd meg. Ha 20 éves lennék (!!!! !!!), tuti szerelmes lennék bele. na ezt már nem szabadottt volna meghallanom…

Másik: -Ebbe? (végigmér újra) Jaj menj már, ez egy ilyen kis ribanc lehet, csak megjátszós, tudod…

Tulajdonképpen a 20 évesen sértődtem meg a legjobban. mi az hogy “ha 20 éves lennék”? Ehhez képest semmi, hogy le “megjátszósribanc”oztak.

Azért én is ismerem a legkisebb ellenállás felé mozdulás törvényét, és ezalapon dühömben jól belekötöttem a pénztáros nőbe, aki rosszul adott vissza, illetve csak szerintem, de úgyis nekem van igazam. Különben meg én is élveztem, hogy végre valaki érti amit mondok, és lehet reklamálni rendesen, nem csak tolmáccsal.

na ilyenkor döbbenek rá a lengyel élet piciny szépségeire…hogy én mennyire tojtam rá, hogy ki mit beszél körülöttem…és mennyi kellemetlenségtől kíméltem meg magam. Hiába, tudtam, hogy itthon kőkemény élet vár rám

Kérdés

most komolyan:

A Ti életetek is ilyen nehéz, vagy csak az enyém??????

nem vicc volt ám….

Mama ribi!

Ebben az internacionális közegben mozogva sok furcsasággal találkozom.

Tegnap például a strandon rájöttem, hogy a “Mama, ribi!” kifejezés nem “kurva anyád“-at jelent, hanem mindössze annyit, hogy “Anya! Ott egy hal!”

Meg arra hogy egyes nyelveken elnevezheted a fiadat Náthának.

Egy sor ilyen félreértés van még, amire leginkább csak úgy lehet rájönni, hogy szlovén, szerb, magyar, lengyel, holland, angol, spanyol, olasz és egyéb nyelveken próbálunk egymásnak tanítani ezt azt….

Azért ez hiányozni fog…

Lelkesedés

Nagyon régen nem írtam már.

Iletve lehet hogy nem olyan régen, de nekem örökkévalóságnak tűnt. Annyi minden történt közben, sokszor voltam szomorú, és nem akartam erről írni.

Nem tudtam a fájdalmat cukormázba mártani, egyszerű valójában meg nehogymá kitegyem ide, nemdebár?:)

A legfontosabb, amit azóta történt, hogy visszaköltözött belém a lelkesedés. HUrrá! Azt hiszem azért mindig is bennem volt, hiszen lételemem, nem tudok lelkesedés nélkül élni. Főleg itt mindenkitől messze, csak lelkesedéssel lehet túlélni a hétköznapokat, és izgalmas életet varázsolni. Asszem hogy az történt velem az elmúlt hónapban, hogy ezt a bizonyos lelkesedésemet lekötöttem egyetlen valamire vagy valakire, és ebből nem tudtam felszabadítani. Unalmas, beszűkült, rosszkedvű hisztis nőszemély lettem, mert az erőm és az energiám, mintha egy feneketlen kútba folyt volna.

Most olyan mint egy leesett béklyó által felszabadult energia, és keres-keres tárgyat magának. Hirtelen belevetem magam valamibe, legyen az Peugeot, rongyszőnyeg, függöny, cédészerkesztés, strandröplabda, költözés, bulizás, ismerkedés, munka, nagy beszélgetés, aztán csak úgy megunja, és arrébbvonul. De jó mindezt megélni.  Most úgy érzem magam, mint az első két hétben. Persze azért hiányzik Pest… Na mindegy, arra még sokat kell pihenni, és megsokszorozni a lelkesedésem, mert lesz mibe fektetni