“Ááá… Engem senki se szeret”- mondhatnám nagy sóhajjal kísért suttogó hangon, de most amúgy nem ez a baj.
Már tegnap szomorú voltam, mert elszúrták a reggelem. Mert utána hőemelkedésem lett, és nem tudtam kialudni magam. Hiába tudtam, hogy jön az EB döntő, nem örültem. Nem izgultam, egyáltalán nem voltam lelkes. Pedig ezt vártam egy hónapja, és álmodni sem mertem volna, hogy a döntőben leszünk. Ismerős az érzés, amikor valamit már nagyon régen várok, a bekövetkezése előtt hirtelen szomorú leszek. Mert annyira sokat készültem rá, mert izgalmas volt ábrándozni hogy milyen lesz, és visszaszámolni a napokat, és tudom, hogy mindjárt eljön, de ezzel nemsoká el is múlik.
Tudtam hogy ma megyek haza, és attól sem voltam lelkes, pedig annak még most is örülhetnék.
Nem voltam lelkes a döntő alatt, ki is kaptunk persze, ma meg megint elszúrták a reggelem. Pedig olyan jót aludtam. Szabad ég alatt. Csípős hideg levegő, és jó meleg takaró között. És fel kellett kelni, és kiűzettek a paradicsomból, hogy a purgatóriumban várjak. Most müzlit szürcsölgetek, és várom, hogy elindulhassak Budapestre, ahol egy hideg lakásban befészkelem majd magam a nagy franciaágyba és magyar tévét bámulok majd.
Ja és szomorú vagyok egyébként. Tudom az okát, de nem mondom meg.
Ááá… Engem senki se szeret.
(pianissimo, sóhaj)
Én szerettelek volna szeretni ha bátrabb és biztosabb lettem volna benne, hogy viszont szeretsz, de nem voltam biztos benne.. de.. azt nem mondom, hogy így nem szerettelek, csak már másképpen és titokban..
nem szerettelek…