Van az Alkimistában (Paulo Coelho) egy rész, mikor a szerelmes lány elküldi szerelmét vándorolni, ami tök abszurd az adott helyzetben, hiszen szeretik egymást. Következőképpen indokol:
“A sivatag elveszi tőlünk a férfiakat és nem mindig hozza őket vissza- mondta.- Megszoktuk már. De a férfiak tovább élnek a felhőkben, amelyekből nem esik az eső, az állatokban, melyek ott rejtőznek a kövek között, a vízben, amely bőven tör föl a földből. Mindennek a részévé válnak, a Világlélek része lesznek. Egyesek visszatérnek. Olyankor az összes többi asszony is örül, mert azok a férfiak, akikre ők várnak, egy napon szintén visszatérhetnek. Azelőtt, amikor az örömüket láttam, irigyeltem őket. Most nekem is lesz kire várnom. A sivatag asszonya vagyok, és ezt büszkén vállalom. Azt akarom, hogy az én férjem is olyan szabadon járjon, mint a homokdűnéket borzoló szél. Én is látni akarom a férjemet a felhőkben, az állatokban, és a vízben.”
Az egy dolog, hogy ez egy normál védekezési mechanizmus olyan esetben, amikor a szerettünket bármikor elveszíthetjük. De nagyon sokan ma is ezt csinálják, hiszen sokkal biztonságosabb egy pasi a felhőkben, a kövek között meg a vízben, mint aki itt ül a nappaliban. Az felhőkben meg a kőben létező kedves ugyanis tuti nem fog megcsalni, és olyan messze van, hogy bántani sem. Egy ilyen pasival nem kell intimitást átélni, ez egy tök biztonságos távkapcsolat. És a szó átvitt értelmében, mert nem feltétlen fizikai a távolság a nő és a férfi között ilyenkor. Az is lehet, hogy ez csak érzelmi távolság. Arról nem is beszélve, hogy egy eszménnyé dicsőült férfit jóval könnyebb szeretni. Csak jó tulajdonságokat őriz meg az idő, a szeretni vágyás megszépíti a csúfat is. Nem áll kettejük közé a hétköznapi problémák fala, nincs veszekedés, csak várakozás…
Furcsa, mert néha én is éreztem, hogy milyen jó az, ha a másik távol van, de közben tudom, hogy van és mint én párom, létezik. Sokkal jobb, mint amikor közel van, de nem vagyunk épp együtt, mert olyankor félek, hogy elveszítem. Érthetetlen volt számomra ez az érzés, pedig régóta létezik. Mondjuk úgy negyedik általános óta, amikoris tökjó volt, hogy az akkori szerelmemmel egy hónapban talán egyszer találkoztunk, de olyankor nagyon szerettük egymást, még egy levelet is kaptam tőle:) És olyan nagyon jó érzés volt, hogy valahol tudom, hogy nekem már van egy szerelmem, míg a többiek még matchboxxal játszanak, és “fujfuj fiúk, fujfuj lányok”-oznak. Persze ha az osztályból lett volna fiúm, vagy a szomszédból, az biztos nem lett volna ilyen.
“Látod ilyen lány vagy te:)”-mondaná erre egy ismerősöm. És tényleg. Ilyen lány vagyok, aki néha ilyet is érez.
De nézzük a harcos férfi nézőpontját is. Csak mert ez már nem sajátélmény:
“A sivatag teli volt emberekkel, akik abból éltek, hogy nehézség nélkül be tudtak hatolni a Világlélekbe. Ezek voltak a jósok, és a nők, meg az öregek tartottak tőlük. A harcosok csak nagy ritkán kérték a szolgálatukat, mert nem lehet úgy menni a csatába, hogy közben az ember tudja, mikor fog meghalni. A hacosok jobban szerették a küzdelem és az ismeretlen izgalmát; a jövőt Allah írt meg, és lett légyen általa megírva bármi is, az mindig az ember javát szolgálja. A harcosok tehát csak a jelennek éltek, mert az tele volt meglepetéssel, s nekik számos dologra kellett odafigyelniük: hol van az ellenség kardja, hol van a lova, hová kell mérni a következő csapást, hogy az ember megmentse az életét.”
Ez lenne tehát a jelennek élés filozófiája, mikor nem akarjuk tudni mit rejt a jövő? Mikor nem akarunk elköteleződni, maximum egy pár mérfölddel arrébb sóvárogva várakozó asszonnyal, aki nem szól bele az életünkbe? Amikor életközelben van a halál, az sokmindent megváltoztat. De lehet hogy ez csak a férfitermészet, és nekünk nőknek meg hagyni kell, hogy harcolják az izgalmas életüket? Vajon le lehet-e ezt a helyzetet másképp is kezelni, mint a sivatag asszonya? Remélem hogy igen. Vagyis hiszek benne…
