Tudom, hogy aggódtok, és köszönöm nektek, de nem érzem magam képesnek egyenlőre ímélekre válaszolni. Haladok, megyek a sűrű erdőben, töröm az utat, de nem akarom megfogalmazni, nem akarom leírni mi történt, nem akarok konceptualizálni semmit. Akarom hagyni érni, amik az elmúlt napokban történtek.
Valami megváltozott, és amíg eddig alig vártam, hogy minden örömöm és bánatom megosszam azokkal, akikkel napi szinten emilezek, most bezárnám a kaput. Ki fog nyílni, de most még egyenlőre örülök minden pillanatomnak, ami nem fáj, és soha de soha többet nem akarok olyat átélni, amit a hétvégén. Soha nem akarok, és még legádázabb ellenségeimnek sem kívánnám. Pedig én is fogok még, és más is fog 
Most örülök hogy itt maradtam Pyrzovicében. Mégiscsak védettebb itt. Mint egy kis szanatórium, egy kis diliház, egy kis sziget, ahol kipihenhetem magam, mielőtt vissza kell szállnom majd a mókuskerékbe. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor idejöttem. Most olvastam vissza a szülinapom körüli posztokat….hát sokat változott a világ itt azóta és persze én is. De -fogalmam sincs miért- most olyan, mintha egy kis bejáratott életben lennék, ami állandó a legnagyobb bizonytalanság közepette is, ahol minden reggel stressz van, de mindig ugyanaz a stressz, ahol pörgök, rohanok, de tudom, hogy olyan nem nagyon jöhet, amire nem számítok. És most erre van szükségem, nem tudom meddig. A magam módján pihenek. És majd fogok írni, ha kipihentem magam.
Törékeny az egyensúly, most csak egyenlőre lebegek az üveggömbben. De jól esik, és köszönöm a leveleket.
Egyenlőre annyit mondhatok: Megmaradok:)
