Most ment a Duna Tv-n. Én boldog voltam, hogy ilyenünk is van, Aurdrey Tatu-t meg imádom.
Sok közös van az életemben most ezzel a filmmel, idegenül egy külföldi országban, lakótársak, albifeeling, töredező magánéletek, távollét. Nem akarok sokmindent hozzáfűzni, jobb ha csak bennem dolgozik most.
Egy dolog viszont tetszett. Röviden a sztori: pasi külföldre megy Erasmussal. Csaj szomorú. Csaj sír, csaj meg van sértődve…ismerjük az érzést.
Nemsokára csaj szakít. Azt mondja, nem érzi, hogy a pasi szereti. Pasi is félrekúr külföldön, de az nem számít. Ez is ismerős. Az nem szerelem, a csak úgy van. nem csak a szexről szól, valódi kapcsolat, de nem szerelem.
Szóval csaj szakít, pasi kiborul, túléli, de kivan. Nagyon kivan, iszonyúan szenved. Valahol mintha ez sem lenne ismeretlen. Aztán pasi hazamegy, és csaj közli, hogy hazudott. Nem akart szakítani, csak azt akarta hogy fájjon. Nem igaz, hogy nem érezte, hogy a pasi szereti. Érezte, de idézem “néha kell, hogy oda üssünk, ahol a legjobban fáj”. Na itt mondtam, hogy az ilyet jól agyon kell vágni szeneslapáttal, aztán ütögessen másnak oda poénból ahol a legjobban fáj.
Hálistennek a pasi is ezt tette. Volt egy nagy csók a végén, és a pasi gyorsan lejátszotta magáben mi történt az első és az utólsó csók között. Érdekes megközelítés, erre még sosem gondoltam. Úgy fogta fel mint egy történetet, ami elkezdődött és végetért. De közben sokminden történt. Elképzelte, átélte mit gondolt, miben reménykedett, milyen érzések futották át az első csóknál. És elengedte mindezt az utólsónál. Szép jelent volt. Jó lehet, ha valaki képes erre.
Bár talán mindannyian képesek vagyunk erre.
