…a gyász. Még ha nem is konkrét személyt gyászolok, de egy időszakot, egy két ember közti megteremtett valóságot mindenképpen. Nagyjából a fejemban vannak a fázisai ennek, a szívemben pedig azok a pillanatok, amikor hasonló gyászfolyamaton mentem keresztül.
Ma abba a fázisba érkeztem, ami nem a szétesettség, nem a zavarodottság, hanem kőkemény masszív lehangoltság időszaka. És elviselhetetlen hol fizikai (hátfájdalmak, gerincem szét akar roppanni) hol csak lelki fájások. Tudom hogy egyszer vége lesz, tehát a reménytelenség, mint olyan nem játszik. Csaka túlélésre gyúrok. És ez a nehéz, mert figyelemelterelésben semmi nem segít. Barátok, vagy bárki, akivel beszélni lehetne legalább 500 km-re. Akihez eddig fordultam, kiesett a körből, hogy ne fájdítsam az ő szívét is. Akikkel itt múlattam az időt kiesnek, mert nem az én barátaim, hanem egy közös társaság tagjai. Marad a foci eb, ami nem túl hatásos, de 90 percre ha nem is kikapcsol, de csillapítja a gondolataimat.
Reggel megpróbáltam a jó öreg női praktikát bevetni: vásárlás. Voltam tehát vásárolni, és mivel jópár napja nem ettem, vettem magamnak egy jókedvű mosolygós gofrit is. De 3-szor fulladt kudarcba a “nem szabad sírni”-próbálkozásom. Először a babakocsis gyerekek láttán, majd egy strandröplabda-leárazás láttán, végül pedig amikor pakolni kellett a szalagra a vásárolnivalókat, ugyanis nem sikerült puzzle-szerűen úgy összeilleszteni a holmikat, hogy ne maradjon hely köztük, és pont téglalapot alkossanak. Aztán úgy gondoltam ez a vásárlás nem nekem való. Semmi nem akartam venni, még édességet sem, még a jó kis új rucikat sem néztem meg, semmi nem kellett egyszerűen.
Maradt az ágyban bőgés, és a “hátha elalszom”-reménykedés. Dolgoztam kicsit, és most talán elmegyek futni, de zene nélkül, mert mostmár bármit hallgatok sírás a vége. Asszem ma van az, hogy az emlékdömping megtámadja az agyam, és lefoglal belőle egy 99%-os szeletet, majd dörömbölő hangerővel a dobhártyámban rezegteti a “soha többé nem lesz ilyen” kegyetlen bántó hangját.
Egyszer biztos vége lesz. Egyetlen hasznom lehet, ha figyelem magam, és tudatosítom mikor mit érzek, és mikor mi segíthetne. Hogyha esetleg másnál találkozom majd ilyennel, legyen róla sajátélményem.
Végezetül pedig egy idézet, ami az elmúlt fél évemet fedi le. Íme az első boldog időszak után bekövetkező kételkedés:
“Úgyse hiszi senki el magának,
Hogy amit lát, az tényleg van.
Hanem várja, hogy a valódi látványt
Jelző kürtszó felharsan”
Majd a múlthét megvilágosodása, és elbizonytalanodása:
“Szól a kürt, ellibben a függöny
Amit most látsz az tényleg van
Kár, hogy mikor körbenéznél
A szélben a mécsesed ellobban”
Most pedig itt tartok:
“És támad akkor olyan sötét,
Amiben az élők kezét
Többet nem találod,
És ami elér, azt ütöd vágod.”
a dal szerint van feloldás:
“Én biztos helyről régről tudom,
Hogy a föld tányér, és hogy azon
Az emberek és a kövek
Lesznek a mannához a köret”
Már alig várom, hogy idáig is eljussak…
Nekem írhatsz róla, ha gondolod… Szerintem eddig akármilyen gyász történt az életedben, mindig valami nagyon erős dologgal sikerült a továbblépés. Szurkolok, hogy minél jobban gyógyuljanak a sebek. Persze ehhez idő kell, mert ha 5 perc vagy egy pillanat elég lenne, akkor nem jelentett volna olyan sokat az, ami/aki miatt így érzed most magad. A napi közhely adagodat megkapva remélem jól sikerül a futás…