Gennyesen szép fájdalom egyenesen Hollywoodból

Nemrég olvastam egy blogbejegyzést, ami tényleg gyönyörűnek mutatta be a fájdalmat. “Mész te a …”- gondoltam. Pedig a művészet erre való, hogy szépnek mutassa be a fájdalmat. Elhárítás ez is, de jótékony, mert megvéd minket, és felhívja a figyelmünket arra, hogy lehet hogy szörnyű, amit érzünk, de érzünk, és maga ez is lehet már gyönyörű.

Ma komolyan vaciláltam, hogy belekezdjek-e fél nap bőgés után az “igazából szerelem” című remekműbe. Tudjátok mennyire előítéletes vagyok hollywooddal, főleg ami az amcsi szeretet-felfogást illeti. Úgy szoktam lenni vele, hogy néha könnyed kikapcsolódásnak azért elmegy, de ilyenkor?

Ráadásul a karácsonyról szól amit utálok, és a szeretetről, meg a  szerelemről amikkel szintén hadilábon állok. Aztán végülis arra gondoltam, hogy max bőgök mégegy jót.

Magam is meglepetten állok a hatás előtt: szerintem szép volt a film. Mesei, de szép, és megszépítette bennem a fájdalmamat. Rájöttem, hogy ha az ember nem azt nézi hollywoodban, hogy mi az amit nem érhet el, ha nem hiszi el egy szavát sem jobban, mint a Nils Horgersonnak, akkor lehet olyan hatása mint a meséknek. Akkor lehet gyógyító. Mert lélek szempontjából hiteles. A lélek torzít, fantáziában játszik, satöbbi. Akár elvont szinten hihetünk is ezekben. Emlékszem arra a korszakomra, amikor lefordultam volna a székről, ahogy a fájdalmat átélő anya megható jelenetéből gejl zenével szépséget próbálnak kicsikarni. De ma ez volt az üzenete, hogy a fájdalom is lehet szép. És megszűnt kínzónak lenni.

Amúgy ha rossz passzban vagyok, mindig az Art mozikba rohanok, (ha jóban akkor is) és próbálgatom milyen szörnyűségeket bír el a pszichém. Mert a művészfilmekben talán inkább a valóság van, de a nyers, és undorító valóság. Ami fáj, és ami egyátalán nem szép. Elcsúfítja a természetes örömöt, míg hollywood megfelelő némi kritikusságot nélkülöző állapotban a rosszat is széppé teheti.

Nekem legalábbis ma ezzel be is teljesítette a küldetését.

Álom és valóság

Nos hát ma reggel olyan álomból ébredtem, amiben karamboloztunk. Négyen ültünk a kocsiban, és egy bulira vásároltunk be, de annyit, hogy még utánfutóra is kellett cuccot tenni. Aztán összevesztek a többiek a kocsiban, és a sofőr idegességében ráhajtott egy bukkanóra. Éreztem, mikor megálltunk, hogy ránk fog borulni az utánfutó, ezért kiabáltam, hogy gyorsan ugorjunk ki a kocsiból. A sofőrnek nem sikerült, és a fejébe állt az utánfutó rúdja. Mint egy rajzszög állt ki a fejéből, és az ember pedig nem mozdult. Mondtam a többieknek, hogy gyorsan hívják a mentőket, én meg tudtam, hogy nem szabadna hozzáérni, és hogy lehet hogy már meg is halt, de hatalmas belső küzdelem eredményeképpen mégiscsak úgy döntöttem, hogy kihúzom a fejéből az utánfutót. Nekifeszültem és kihúztam. Az emberünk pedig megmozdult.

Hihetetlen öröm járt át, ugráltam, és kiabáltam, hogy megmentettem egy ember életét! Közben bűntudatom is volt, mert úgy éreztem, hogy az utánfutó csak azért borult ránk, mert mi kiugrottunk.

Ébredés….jaj milyen nap van? félig hunyorgó szemmel, ajtófélfának nekimenve ténfergek az udvarra, mert benthagytam a reggeli felébredéshez kihagyhatatlan kólámat az éjjel a kocsiban. Kiérek, bántó erős napsütés (dél van:) és villogó vakuk vártak. Igen, fényképészek. Hirtelen nem tudtam, hogy azért mert megmentettem egy emberi életet, vagy azért mert én okoztam a balesetet. Megijedtem és visszamentem a házba. Az ablak mögül egy kollegám leselkedett, és mondta, hogy “pssszt…jöttek fotózni a kocsit.”

Na akkor ébredtem fel. Megint a munkaügyi, vagy közlekedésfelügyeleti vagy ki a halál ördöge jött fotózni, és bizonyítékot gyűjteni a buszunkról.

“Cseszd meg, a kólám meg benne van”- volt az első mondatom ma.

Amúgy meg azt tanultam, hogy a buliban a legjobb hazaérni a puha meleg ágyba. Imádom ezt az érzést. Rájöttem, hogy mindig ez volt a legszuperebb pont valahányszor diszkóban voltam életemben.