Az utólsó napon mindig nézz vissza az elsőre.
Mikor valami végtelenül hosszúnak tűnik, mikor izgulsz hogy mi lesz, mikor félelemmel, várakozással, és nagy kérdésekkel állsz neki egy időszaknak…. Mikor végre vagy sajnos elkezdődik, és várod a végét, vagy azt szeretnéd, ha sohasem múlna el.
Aztán telik-múlik az idő, és itt van az utólsó nap. Én ilyenkor fogok egy bögre kólát (tudomtudom, ide a teát, vagy a tejeskávét illene, de nem tudom magamat megtagadni) kiülök az ablakba, ha lehet magasra, és kinézek az ablakon úgy, ahogy az első nap tettem. Megrohannak ugyanazok az érzések, és bárhogyis volt, felfogom, hogy vége van. Egy picit számot vetek, hogy érdemes volt e félni, sírni, várni, utálni ezt az időszakot, de csak picit, mert talán nem ez a lényeg. Hagyom, hogy megrohanjanak az emlékek akkor is ha csak egy hónapról volt szó, hagyom, hogy a hónap összes fontos pillanata egyszerre lehessen jelen bennem, és egyszerre, összekavarodva fejtsen ki egy furcsa együttes hatást…és persze kicsit izgulok, hogy mi lesz most.
Az első napoknak van egy különös hangulata, de az utólsóknak is. Egyiket sem szoktam szeretni, csak utólag. De minden utólsó után van újabb első- tulajdonképpen csak rajtunk múlik, hogyan osztjuk fel a világot..
“De mégis azért az jó ebben
Hogy kíváncsi vagyok vajon lesz-e
Végbélrákom vagy szívgyógyszerem
Unokáim, meg a többi ilyen dolog
Ami azt mutatja, hogy éltem…
S minden úgy lett-e amitől féltem.”
