Semmit nem aludtam az éjjel. Fájt a nagylábujjam. Bedagadt, vörös volt, lüktetett, égett. Megpróbáltam hűteni, fagyasztóból kivett 700ml-es Absolut Vodkával jegelni, de semmi. Úgyhogy ébren töltöttem az óraátállítás éjszakáját, mintha csak szilveszter lett volna.
Én tulajdonképpen sosem hitem vakon abban a nagy igazságként hangoztatott már-már közhelyben, hogy ha valamivel nem akarsz foglalkozni a lelkedben, akkor az figyelmet kér a testedben, hiszen azt úgysem tudod elnyomni. Nem is szabad ebben vakon hinni, meg kell tapasztalni.
Ez alkalommal nem téptem be a körmöm, ahogy eddig szoktam volt, úgyhogy fogalmam sincs, hogy mi lehetett a kiváltó oka a gyulladásnak. Egyet viszont tudok. Előtte legalább 3 órán át rágódtam egy gondolaton, amit folyamatosan úgy próbáltam elhesegetni magamból , hogy azt mondtam: “Kuss, csak önző vagy és kész. Nem kell ezzel foglalkozni”
Hát, lehet hogy mégsem ilyen egyszerű. 8 átvirrasztott órával, 2 üveg kólával, egy tubus körömvirágkrémmel, és lidocain spray-vel később már kicsit máshogy látom a dolgot. És amint elrendeztem magamban a bántó gondolatot, jobb is lett. Persze még mindig dagadt egy kicsit, és ráállni még mindig nem tudok.
“Nem úgy kell reflektorfénybe kerülni, hogy másokat kilökünk onnan”- csengett a fülembe az ismerős mondat. Ez az én fordításomban annyit jelent, hogy nem úgy kell önbizalmat szerezni, nem úgy kell mások felé kerekedni, hogy őket lenyomom, lehúzom, és sárba tiprom az önértékelésüket. Így talán tiszteletet lehet szerezni, de önbecsülést nem.
Ha valaki úgy akarja elérni, hogy a másik tisztelje, hogy folyamatosan egy kritikus vonal alá nyomja az önbecsülését, akkor az egy játszma, és csak látszatsikerrel jár. Ha ebbe beszáll a másik, akkor ugyan tisztelhetik egymást, de az egész csak két gyáva komplexusos ember presztízsharca lesz. És mindketten veszítenek vele. Mi a jó egy olyan kapcsolatban, ahol mindketten gyengébben, és rosszabb önértékeléssel jönnek ki, mint ahogy belementek? Nem azért vannak az emberi kapcsolatok, hogy jobban érezzük magunkat tőle?
Néha szerintem jó egyszerűen látni a dolgokat, és azt mondani, hogy azzal szeretnék kapcsolatot, aki mellett jól érzem magam. Ha valaki mellett rosszul érzem magam, minek tartsam vele fenn a kapcsolatot? Lehet az barát, barátnő, szerető, szülő, stb. Az hogy nem érzem magam jól valaki mellett az sok okból lehet, és nem azt mondom, hogy egyértelműen a másik hibája. De attól még kell, hogy annyira önzőek legyünk- és ennyire legyen szerintem mindenki önző- hogy olyan emberekkel vegyük körül magunkat, akikkel nekünk jobb, mintha azok az emberek nem lennének.
Visszatérve a játszmákra, eszembe jut egy beszélgetés 3 évvel ezelőttről, ahol váltig érveltem amellett, hogy fujfuj játszmák, hajrá őszinteség, meg érzések kimondása.
Ez így szép és jó, de van bennünk egy rész, amelyik önző, amelyik birtokolni akar, és amelyik mások csodálatából, és rajongásából találkozik. Ez a homlokzat. És ennek is kell táplálék, mert ha a nagyoktól szeretnék idézni “míg a nők a mellüket kitehetik a kirakatba, hogy mindenki lássa, addig a lelküket nem“. Azaz amit mások először látnak belőled az a homlokzat. Az a sok tükör, amit nap mint nap kapunk, a homlokzatnak szól, a megjátszott szerepnek az élet színpadán. De ezek a tükrök nagyon meghatározóak. Kellenek a pozitív megerősítések, és mivel azt nem látják rajtad, hogy milyen jólelkű, meg okos, meg mély érzésű vagy, így hát foglalkozni kell azzal is, ami a látszat.
A játszmák a homlokzatot táplálják, a kőkemény egoista önző felünket. Nincs ezzel baj, ha nem ennyiből áll az egész. Ha valakinek ezek a játszmák tartják az önbecsülését, ha egy kapcsolat ezekre a játszmákra épül, ha egy önbizalom ebből tartja fenn magát, azt az első lágy szellő úgy elfújja, ahogy jött. Ha van mögötte igazi tartalom, valódi pozitív énkép, akkor viszont még akár hasznos is lehet.
Csak ezt az igazi önbecsülést nem lehet mások rekflektorfényből kilökése árán elérni. Mert az másoktól totálisan független. És akkor jön létre, ha észrevesszük, hogy a reflektorfénybe alapvetően mindenki belefér. És attól, hogy rám süt a nap, még süthet másra is. Sőt még akár örülök is neki, hogy mennyi mindenkire süt.
Azért elég nehéz egy önbecsülést úgy megteremteni és fenntartani, hogy ahol sikerélményem lehetne, az minimum 500 km-re van. Hogy amiben eddig jónak éreztem magam, amiben élményeket szerezhettem, az el van vágva társak, és sokszínűség hiányában. El kell hitetnem magammal, hogy attól, hogy a személyiségem szűk keresztmetszete kap csak teret megnyilvánulni, attól még a többi sem sikkad el. És hogy úgy is lehetek értékes, hogy unalmas hétköznapi sivár életet élek, szombat esténként öregesen, lábfájósan, és este nyolckor ágybabújósan.
Azért van még min dolgozni.
Na de mostmár aztán múljon el az a nyomorék gyulladás a lábujjamról:)
gratulálok nagyon szép “versek nagyon tetszik amiket írsz és tökre átérzem őket…ügyes vagy.
Bocs , már megint én vagyok , de annyira jó Téged olvasni , akár mint egy jó regényt , ha nem jobb!! Csak annyit akartam , most , hogy ezt tök jól megírtad!!!