Én valahogy úgy képzelem el, hogy van egy kis falszerű szűrőréteg a lelkünk körül, ami nem enged be sokmindent ami fájna. Tehát ha hallgatom a zenét, és eszembe jutna valami fájó emlék, ha látok valakit az utcán, aki hirtelen emlékeztet valakire aki bántott, akkor ez a kis szűrőréteg megvéd attól, hogy felismerjem, és magamba szálljak emiatt. Akkor csak egy pillanatra megcsap egy kis csípős szél, de nem tudom mi az, és pár perc múlva el is felejtem. Én ma lehet hogy otthonfelejtettem ezt a kis szűrőt, vagy kabátot, vagy bármit, és csupaszon állt a lelkem ezek előtt a stimulusok előtt.
Hiányzik az egyetlen ember aki megsimogatta a buksimat elalvás előtt. Eszembe jutott mert nem volt takaróm. És elkezdett nagyon hiányozni. Érdekes, hogy egy idő után a szeretetet takaró meg párna pótolja.
Nemcsak a takaró miatt hiányzik az, aki mellett végig mertem nézni a legijesztőbb Stallone filmet, mert tudtam, hogy biztonságban vagyok. Ma többször is láttam az újságok címlapján egy politikust, aki profilban egy az egyben mintha ő lett volna. Elég volt egy kép, egy benyomás amit a HÉV-en velem szemben ülő nő újságja szolgáltatott- normál esetben észre sem vettem volna milyen kép van a címlapon- és máris újra kezdtem vágyni arra a furcsa biztonságra, amiben tulajdonképpen semmi megnyugtató nem volt, mégis olyannak éltem meg mint egy nyugalomszigetet. Szerettem volna (újra) részese lenni az életének, érzéseinek, gondolatainak, szerettem volna, hogy”én”-ből és “te”-ből (újra) “mi” lehessen.
Hiányzik az, akinek minden mozdulatáról éreztem hogy szeret. Aki miatt mindig éreztem hogy szeretni nem szavakkal kell. És aki miatt most érzem, hogy szeretet megvonni sem szavakkal lehet.
Hiányzik az érzés, ahogy lenézek az Eurocenter tetejéről, ahogy kilépek az edzőteremből a furcsa kis futópályára, és látom egész Budát. Ahogy érzem, hogy mindjárt tavasz lesz, ahogy érzem a hűs levegőt, és azt a furcsa tisztaság szagot. Ahogy megnyugszom a hihetetlen izgalom után, hogy itt nem ismerek senkit, és bájos segítő kedvességgel vezet át az egyetlen ember akit ismerek az itteni birodalomba, és azt érzem, hogy nem veszítettem semmit, csak továbbléptem és kezdődik vmi új. Ahogy elvarázsolnak a kangoo-cipős gyerekek, ahogy rávetem magam a futópadra, ahogy meseországban érzem magam, ahogy meghat az amilyen szerepet mások szánnak nekem.
Hiányzik a régi edzőtermi feeling, Rihannával, steplépcsővel, relax szobában alvással, gyerekmegőrző bámulással, VB döntőn vitatkozással, hiphop órával, és minden mással.
Hiányoznak a kis nevető manócskák, akik annyi mindenre megtanítottak, miközben cselesen úgy csináltunk, mintha ők tanulnának tőlem.
Hiányzik a kis Golfom, hiányzik az az érzés, ahogy beleülök, és megszűnik a világ.
Sokminden eltűnt, de ha van miért lemondani róluk, akkor ez nem baj. Butaság lenne azt mondani hogy nem fáj. Hogyne fájna.
De azt hiszem, a dolgok értékét igazán felfogni csak így lehet.
“Sokminden eltűnt, de ha van miért lemondani róluk, akkor ez nem baj. Butaság lenne azt mondani hogy nem fáj. Hogyne fájna.
De azt hiszem, a dolgok értékét igazán felfogni csak így lehet.”
Tényleg van miért lemondani róluk? Ha igen, akkor örülök, hogy ilyen erős vagy és egyetértek a bejegyzéssel. Erre mondaná egy közös ismerős, hogy “ez a változás kisasszony, építkezni, tovább lépni csak így lehet. Persze, hogy fáj, de idővel majd ez is változni fog.”
Szívemből szólt ez a mostani posztod… Köszönöm a tegnapi jókívánságot is, sajnos csak most vettem észre.
Most hogy így mondod rájöttem, hogy ez a közös ismerősünk is hiányzik… illetve inkább a biztonság amit adott, az hogy…de hát tudod te miről beszélek:)
A képed valami hiperszuperédes aranyos!!
A többit majd mailben…
Ugyanaz a stílus -e két személynél, mert ugyanaz írja csak két néven, ehhe…
Szia cicus,
Te általában ezt csinálod a sajátodon? Mert olyan nagyon okos vagy, hogy csak erre futotta? Nevetséges… Majd biztos magával beszélgetne két különböző azonosítóval..