Hiszen ha ennek a sejtnek van saját élete, ha ez a sejt egy élőlény valahol itt a kezemben, akkor ennek is – mint minden más élőlénynek – két csoportra osztható a működése. Az egyik az önfenntartás, amit azért végez, hogy éljen, hogy egyen, hogy nőjön amikor nőnie kell, csinálja amit önmagáért tennie kell. A másik tevékenysége az, hogy valahogy kommunikálni kell a többi sejttel. Ha nem kommunikálna, ha valahogy nem tudna, akkor ráksejt lenne, elkezdene önmagában élni, mintha én nem is lennék. Így kezdődik a rák; ilyen bolond sejtek keletkeznek, akik ahelyett, hogy arra figyelnének, hogy miért is vannak bennem, olyan nagyon „okosak” lesznek, hogy elhatározzák, csak önmaguknak fognak élni, s elkezdenek nőni, nőni, nőni, teljesen függetlenül attól, hogy nekem mi kell. Ez pontosan ugyanaz, mint a kapitalizmus és az ökológia. Ha valaki azt mondja, hogy gyárat épít ennek a folyónak a partján, s egyre bővíti a gyárat, mert minél több profitra törekszik, s nem törődik azzal, hogy megmérgezi vele a folyót, és a levegőt, s közben nem érdekli, hogy mi történik a világgal, nem kommunikál senkivel sem maga körül, csak nőni akar, a legnagyobb gyár akar lenni a világon, a legtöbb pénzt akarja keresni… Ez rák, ez a világ rákja. De ez történik bennünk is. Pontosan ugyanez.Most menjünk vissza a sejtbe, a sejt tudatállapotába. Ha én vagyok az a sejt, akkor fogalmam sincs róla, hogy ki az a „Feldmár”. Mit tud a sejt arról, hogy én ki vagyok? De bennem van. Él bennem, és segít nekem élni, csakúgy, mint minden sejtem. Hogy én ki vagyok, az valamiféle misztikus dolog a sejtnek. Addig amíg ebben a misztikumban él, s valahogy engedi, hogy ez a misztikum irányítsa a mozgását, addig minden jó, addig egészséges vagyok. Abban a pillanatban, amikor azt mondja, hogy nincs Isten – nincs Feldmár – abban a pillanatban baj van, mert akkor úgy kezd élni, mintha én nem is élnék. S akkor daganatom lesz. Ezt vagy kivágom, vagy már túl késő, mert már mindenhová elterjed, és akkor végem van. Lehetséges tehát, hogy mindannyian sejtek vagyunk valamiben, amiről halvány gőzünk sincs, hogy mi. De éppen úgy, mint ahogyan az én sejtjeimnek halvány gőze sincs, hogy én ki vagyok, mi is valami olyasminek a sejtjei vagyunk, amiről nem vagyunk képesek fogalmat alkotni.Szerintem nagyon buta dolog lenne, ha a sejtem azt képzelné, hogy nagyon okos, s nála okosabb nincs. Csakúgy, mintha én azt gondolnám, hogy okosabb vagyok, mint a környezetem.
Home
Furcsa dolog, hogy erről a szóról egy azaz egyetlen hely jut már eszembe. Furcsa hogy alig várom hogy hazaérjek. Mindig van mit tenin, és örömmel teszem, mert alkotok. Magamnak otthont.
Szerintem olyan maratoni turbószerelést, amit kedd éjszaka lenyomtunk nem sokan bírtak volna, csak úgy repkedett a kezünkben a csavaró (csavi), meg a csavarnivaló. Bár azt nem sikerült megtudnom mi az a dekopir fűrész, viszont vérprofinak éreztem magam a végére bútorösszerakásban. Tanultam a segítőimtől. Azóta olyan feeling hazamenni. Kár hogy csak olyan ritkán jön össze. Csináltam egy listát a legfontosabb vásárolni valókról. Ezt majd kifüggesztem az előszobába, és szép lassan huzogatom ki róla a tételeket. Egyenlőre egy halom kábel, meg szemeteskosár szerepel rajta, és egy illatosító. Aztán jön a kárpit a bútorfólia, meg a textilek. Konyhabútort majd a Jesus-tól kérek. Írok is majd neki minél hamarabb egy levelet, nehogy elfelejtődjön.
Már alig várom, hogy reggel legyen, és hazamenjek.
Ha nagy leszek…
Ha nagy leszek, tanítónéni leszek mint az anyukám, vagy boltos.-mondtam kicsinek mikor leszálltam a hintáról.
Ha nagy leszek Németországban fogok lakni, és megkeresem az összes ovistársamat-határoztam el, mikor általánosba mentem.
Ha nagy leszek, atléta leszek, meg híres. -mondtam harmadikban játékostorna verseny után, mikor kiürült a tornaterem. Sosem felejtem el, hogy a “tűzvarázsló” című szám ment a rádióban, igazi tornaterem szag volt, én vártam a bordásfal alatt egyedül, hogy anya ideérjen értem. Szomorú voltam. de nem tudom miért, pedig elsők lettünk.
Ha nagy leszek, lesz egy szép nagy házam, egy kedves férjem és négy gyerekem, és nagyon jó anyuka leszek. A legidősebb egy lány lesz, utána egy fiú-lány ikerpár. Ha ők felnőttek, örökbe fogadunk egy negyedik gyereket is. A férjem sokat fog majd keresni, én is, de én sokat leszek a gyerekeimmel is. Lesz egy saját vállalkozásunk, mellette pedig mind a ketten azt csináljuk majd amiben örömünket leljük. A gyerekek vidámak, szépek és okosak lesznek, és szeretik majd egymást. Soksoksoksok közös programot csinálunk majd, és olyanok leszünk mint egy igazi család. Minden reggel együtt eszünk majd, meg este is találkozunk és megosztjuk kivel mi történt aznap.- ezeket még 13 évesen is komolyan gondoltam. Mikor elkezdett csökkenni rá az esélyem elkezdtem szorongani..
Ha nagy leszek pszichológus leszek. Őszinte leszek, és sosem hazudok majd. Segíteni fogok mindenkinek aki megjárta a poklot, és nem fognak rámismerni, akiknek most meg akarok felelni.
Ha nagy leszek gazdag leszek, és kiirtom az összes parlagfüvet az egész világon-mondtam a bankban bedagadt szemmel és torokkal a néninek aki a diákhitelemet intézte.
Ha nagy leszek, meg fiatal nő leszek és lesz egy kocsim, és megyek majd dolgozni a reggeli dugóban, és oltárira unatkozom majd, hallgatom a Whitney Houstont (mint anya), és nézem a szélvédőn lecsöpögő esőcseppeket, elmerengek majd azon, hogy mennyi mindent kihagytam azért hogy végre nagy lehessek.
Ha nagy leszek, és rájövök, hogy nem is olyan nagy durranás nagynak lenni, és azon gondolkozom, mennyira jó lett volna igazán kicsinek lenni.
Mert ha újra kicsi lehetnék, nem akarnám megérteni a nagyok problémáit.
Ha újra kicsi lehetnék, nem akarnék mindent hamarabb tudni, mint kellene.
Ha újra kicsi lehetnék, nem leplezném le a télapót.
Azt hiszem ha újra kicsi lehetnék, akkor minden másképp történne, pedig nem.
És igazából akar a fene újra kicsi lenni. Pedig nem vagyok tanítónéni, és nem vagyok atléta. Még őszinte sem vagyok mindig, és nincsen se férjem, se jó kocsim, se négy gyerekem.
Azon reménykedem hogy leszek még ennél sokkal nagyobb is. És lesz még olyan, mikor álmos szemmel reggel ALVÁS után a dugóban a csöpögő esőcseppek elgondolkoztatnak, de csak kósza ártalmatlan gondolatok bújkálnak majd az ébredő tekervényeimben, és mikor magamhoz térek alig várom majd, hogy tényleg elkezdődjön a nap.
Ha ennél is nagyobb leszek, örülök majd, hogy kicsinek mertem álmodozni…
Apró felismerések
1. Előítéletek
Viszonylag nyitott embernek tartom magam. Kevés újdonsághoz állok hozzá úgy hogy már eleve leírnám, hogy ez nem lesz jó nekem. Viszont amiről már van tapasztalatom, azzal van, hogy előítéletes vagyok. Viszont elég furcsán működnek az előítéleteim: általában mindig úgy alakul, hogy az előítélettel ellentétes irányba tolom a véleményem. Tehát nincs önbeteljesítő jóslat értékük. Ennek a folyamata pedig a következő:
Tegyük fel az előítéletem az, hogy az elálló fülű emberek unalmasak. Kovács 12 Jánosnak elálló a füle, tehát mielőtt találkozom vele, már gondolom, hogy unalmas lesz. mikor találkozom vele, az első pár mondata tényleg nem túl megnyerő, ezért levonhatnám azt a következtetést, hogy “hát télleg unalmas, télleg igaz az előítélet”, és onnantól kezdve már eleve unalmasnak fognám fel amiket mond. Normál esetben ez lenne a működési mechanizmusa egy előítéletnek.
Ehellyett nálam, Kovács 12 Józsi mond valamit, ami télleg unalmas, ebből én azt szűröm le, hogy “biztosan nem mondott unalmasat, csak mivel én előítéletesen állok hozzá, így érzékelem. Ha nem lennék előítéletes izgalmas embernek tűnne”. Mi a folyamat vége? mindenáron megpróbálom bebizonyítani magamnak, úgy torzul az észlelésem, hogy azt lássam, hogy az elálló fülű emberek mégsem unalmasak.
Valami ilyesmi történt most is. nagyon szeretek pozitívat csalódni emberekben, és helyzetekben, és azt érezni hogy megint váratlanul valami olyan jó dolog ért, amire nem is számítottam. Ilyenkor azt érzem, hogy ha nyitott vagyok, annyi jó dolog történhet velem váratlanul.
2.Kölcsönös megerősítés, szívből ajándék, szívből elfogadás
Nehezen fogadtam eddig szívességet és ajándékot. Mindig azt éreztem ez belőlem jön, van oka, van alapja, de ez a múltban keresendő. Szegény másik, aki áldozatot hoz értem, nem tehet róla, csak én érzem magam rosszul, ha kapok, és én nem tudom szívből megköszönni, vagy örülni neki. Ennek hátterében két okot gondoltam. Egyik, hogy ha valaki megtesz nekem valamit, akkor azt érzem, ezt én nem tudtam volna megtenni, vagy hogy ez elvesz az önállóságomból, és én mások segítsége nélkül nem lennék ott ahol most vagyok. Ez miért baj? Mert az én identitásom jelentős eleme, az én öndefinícióm, és önértékelésem fontos része az, hogy én egyedül, és önállóan több dologra vagyok képes, több dolgot értem el kortársaimnál. Ha egészséges önbecsülésem lenne, nem kapaszkodnék ennyire ebbe, és megengedném magamnak, hogy néha “gyenge” legyek és elesett, és másokra szoruló, mert ez az élet rendje, hogy segítjük egymást ahol tudjuk. Ettől senki sem lesz kevesebb.
Ma arra kellett rájönnöm, hogy ennek a viselkedésemnek a hátterében nem csak ez áll, és hogy nem csak és kizárólag belőlem jön, ha szorongok ilyen helyzetben, hanem a körülményeken, illetve a másik személyén.
Nem tudnám pontosan megmondani, hogy min múlik, hogy hogyan viselkedik az, akitől kényelmetlennek érzem a szívességet, akitől természetesnek érzem, meg akinek tiszta szívből tudok örülni. A nagypapám valamiért az utólsó csoportba tartozik. Felfedeztem, hogy ez a folyamat, az amit sokáig nem igazán értettem a babák-mamák kölcsönös megerősítése kapcsán.
A dolog úgy néz ki, hogy a papa megtesz nekem valami segítséget. Ez nekem jó. Én ennek nagyon örülök, és ezt ő látja. Nem esik nehezemre megköszönni, spontán jön, mert látom rajta, hogy ha megköszönöm, és örülök, az neki is jó. Tehát amikor az én arcomra kiül az öröm, ez neki azt jelenti, hogy ő “jó nagypapa”. Ennek ő örül. Én meg mégjobban, mert látom, hogy ő ezt pusztán azért teszi, hogy az én mosolyomtól megerősödjön a jó nagypapa kép önmagáról. Sokkal jobban szeretem az egyszerű embereket, akiknek a szándékai mögött nem kell keresgélni mit is akartak ezzel igazából.
