ismerj fel….

június 27, 2007

Mindenik embernek a lelkében dal van…

Filed under: Halász Judit — picihopata @ 8:31 de.

…És egy égi kar intene, hogy énekelhetünk
egy dalt, amit a Babits Mihály bácsi írt nekünk:

“Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek”

Ez lesz az egész Halász Juditos prodzsektem mottója. Azért mondom hogy egész, mert ez egy hosszú, és mélyére nézős sokfejezetes vizsgálódás lesz, hogy oltári csúnya szavakba öntsem azt a lelki tartalmat, amit hordoz számomra a Halász Judit számok újrafelfedezése. Honnan jött ez a dilim? Akkor mesélek…

kb 3 éves koromig éltem haltam ezekért a dalokért…állítólag… Ezt az állítólag szócskát tulajdonképpen minden mondatomhoz hozzá kellene tennem, ami iskoláskorom előtti időszakban játszódik. Nincsenek ugyanis erről emlékeim. Most mindegy, hogy miért. Ráéreztem még kiskamaszkorom elején azonban, hogy az érzelmi állapotaimat képes vagyok, illetve hát mindigis voltam zene formájában konzerválni. Igen, úgy kell ezt elképzelni, hogy lefotózom a pillanatot olyan fényképezővel, ami a hangokat, szagokat, testi érzéseket rögzíti (és épphogy a képet sokszor nem), ezeket bezárja egy befőttesdobozba, lelakatolja, és beteszi a spájzba. És a lakatkulcs a zene. Először nem szerettem ezeket, amikor véletlenül rábukkantam egy ilyen lakatkulcsra. Nem jó dolgok történtek ilyenkor. Szinte kivétel nélkül szomorú pillanatok képei voltak ezek, amelyeket nem véletlenül temettem el. De mégis volt benne egy jóérzés, hogy nahát, mikre vagyok képes! Hogy egy zene puszta meghallgatásától 220 lehet a pulzusom, libabőr futhat végig az egész testemen, nem beszélve a belül végigrohanó képeken, hangokon, érzéseken. Elkezdtem ezt tudatosan használni. Elővettem azt a több tucat cd-t amit azért nem bírtam végighallgatni, mert folyton a sírógörcs kerülgetett, és szabályszerűen levakartam róla mint egy nagytakarításon a rá rakódott negatív érzelmeket. Onnan tudtam, hogy sikerült, hogy a zene még picit halványan felidézte bennem azt az általános érzetet, de nyugodtan, kellemesen tudtam végighallgatni, megbékéltem vele, megértettem azt a gyereket, akit akkor talán senki más, és magamba fogadtam. Azonosultam vele, újra én lettem ő és így alakult az identitásom, és gazdagodott folyton folyvást, és kerültek vissza belém, a kitagadott énrészeim.

Emelett persze másképp is használtam. Elegem volt, hogy a múlton és jövőn való rágódás miatt a mostról folyton lemaradok. Mikor egyszer azt éreztem ez a pillanat fontos, becsuktam a szemem egy percre, és mintha félnék, hogy most ez nem fog megragadni, odafigyeltem arra a hangra ami épp körülöttem szólt, tudatosan “fényképeztem”, és végre nemcsak utólag, hanem akkor ott is át tudtam élni a pillanatot. Már értem mi az, amikor emberek félnek az elmúlástól, és tárgyak, alkotások, nemtommik ezrével akarnak maradandót a pillanatról, vagy utána már csak magukról, arról, hogy léteztek.

Igazából ez mind szép és jó, csak hiányzik belőle egy fontos dolog. Azok az emlékek, korszakos kis Petrák, akik így visszataláltak hozzám már egy erősen befolyás alatt álló, védekező, inkább az engem körülvevő világra reagáló kis Petrák voltak. Ugyan néha éreztem magam (pl Christian tudatosság tréningjén), de azt éreztem nincs meg bennem az, aki valójában én vagyok, nincs meg bennem a mag, az alap, amire lehet építkezni, amire büszke lehetek, ami az energiát adja, amire minden szerepet építhetek. Tudom, nagyon ködös ez így, de úgy tudnám a leginkább megfogalmazni, hogy annak ellenére, hogy sokféle szerepbe kényszerítem magam a hétköznapok során, és sokan sokfélének látnak, én érzem valahol a koherenciát. Azt gondolom, hogy annak ellenére hogy nem tudom megfogni, ott van, és átjön minden mozdulatomból és minden szerepemből az hogy ez én vagyok. Másképp csinálom, mint a Józsi, vagy a Pisti, és ez a más, ez az ahogy én a világhoz hozzáállok. És ez a más volt meg valószínűleg abban a gyerekben, abban a piciben, akire nem emlékszem. Akit annyira el akarok felejteni, vagy annyira lényegtelennek tartok.

Gyulán voltam a hétvégén. 100 Fok celsius (vagy vmi ilyesmi elnézést a rajongóktól, nemtom hogyhívják őket) koncert volt, amelynek a foszlányai hozzánk is eljutottak, akik egy közeli cukrászdában fagyiztunk. Eccercsak jött pár ismerős taktus, és egy hihetetlen intenzív belső izgalom, lelkesedés. Hűha mi ez? Egyből, rögtön azonnal meg akartam tudni, és Remus ki is segített: ez bizony a “Kalózdal az almaszószról”. Oltárira jó volt, emlékeztem a szövegre és egész éjjel ezzel idegesítettem a velem nyaralókat. Elhatároztam, hogy ha hazajövök letöltöm ezt meg néhány Halász Jutka számot, hátha jó lesz hallgatni.

Tegnap már alig bírtam ki, hogy hazaérjek, estem is neki a gépnek, és dacára az előző kimaradt éjszakának, hajnalig csak türelmetlenül számokat töltögettem . Én nem is értem, mi meg hogy, meg miként kerülhettem ilyen állapotba, mohón faltam volna a számokat, még végig sem hallgattam egyet, már kellett a  akövetkező, eddig negyvenvalahány van, amiből 20 ilyen isteni szuper. MIndegyiknek tudom kívülről a szövegét. Nem vicces? eddig azt se tudtam, hogy szeretem ezt a számot, vagy hogy létezik, aztán közben fújom még ennyi év után is kívülről. Teljesen babaként éltem meg magam. Olyan mintha ez életem egy hosszú korszaka lett volna, mikor kb max 2 év lehetett. Nem tudom az érzéseket megfogalmazni, de megvannak, megtaláltam, én voltam, igen emlékszem, tudom ki voltam 3 éves korom előtt. Csodálatos érzés, tényleg nem balféltekés, úgyh bocs az esetlen szavakért, amikkel körülírni próbálom ezt az élményt, de nem tudom megközelíteni. Erre nem jók a szavak. Meg hát nem vagyok egy Babits…:)

Apropó szavak. Amiért ez fontos: rájöttem, hogy Halász Jutka egy ZSENIÁLIS művész. De tényleg, olvastam már meséket, amik kimondottan orvosolták a gyerek különböző félelmeit szimbolikus szinten, de ez valami hihetetlen amit ez a nő tud. Jó, nem ő írta a szövegeket. Asszem a Bródy-ék írták a zenéit, de ennyire tömören, jól, célzottan, viccesen megfogalmazni a picik kríziseit. Példák csak a “Sündisznó”, a “Talált tárgyak” stb.. Meghallgattam, és azt mondtam, kész, ez az. Ennyi. Ennél többet nem kell tudni az életről. Most az jön, hogy nagyon sokat hallgatom, nagyon átjáratom magamon ezt az érzést, nagyon megjegyzem a szövegeket, mert ez vagyok én. Ezen nőttem fel. Pici 2 évesként így láttam a világot, ebben hittem. Így ismerhetem meg magam. És most jöttem rá, mekkora óriási nagy felelősség gyerekdalokat írni, és most sajnálom hihetetlen módon a Dragon Ball-on szocializálódottakat, hogy nem élhették át azt amit én.

Tudtam, hogy le kellett mennem Gyulára, ha csak ezért is, hogy ez elindulhasson. Megtaláltam, amit olyan régóta keresek. Köszönöm, és előre bocs a temérdek ilyen témájú posztért ami a közeljövőben születni fog

About these ads

2 hozzászólás »

  1. Szia Kedves

    Nagyon nagyon sokat segítettél az írásoddal. Köszönöm. szívesen leveleznék veled lenne pár kérdésem konkrétan ezzel a dallal kapcsolatban is.

    Kérlek válaszolj

    További szép…

    Kovács Erna

    Hozzászólás - Kovács Erna — október 30, 2008 @ 3:10 du. | Hozzászólás

  2. Szia.

    Írj nyugodtan:

    spongya@gmail.com

    Hozzászólás - picihopata — október 30, 2008 @ 3:39 du. | Hozzászólás


RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URI

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

A Rubric sablon. WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

%d honlapszerkesztő ezt szereti: